Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Eckhart Ferenc: A püspöki székek és a káptalani javadalmak betöltése a kiegyezéstől az összeomlásig
■10 ECKHART FERENC nevezés megtörtént 1894 november 9-én, ezt a külügyminiszterrel közölték november 15-én, a külügyminiszter a nunciussal 16-án, a hozzájárulásról szóló értesítést pedig 17-én már elküldte a bécsi nuncius a külügyminiszternek.1 Ez az előzetes megállapodás a magyar kormány és a bécsi nuncius közt ment végbe bizalmasan, alighanem azzal a célzattal, hogy az egyházpolitikai törvények miatt amúgy sem valami jó viszonyt a Vatikánnal ne tegyék Rómának nem tetsző püspökök ajánlásával még feszültebbé, illetőleg hogy a király helyzetét, aki csak nehéz szívvel járult hozzá az egyházpolitikai törvényekhez, ne nehezítsék meg a Vatikánnal szemben. 1900-ban is gróf Csáky Károly kinevezése váci püspökké a magyar miniszterelnök és a nuncius közötti tárgyalások után ment végbe. Ez az előzetes bizalmas megbeszélés a magyar kormány szerint fölöslegessé tette a praesentátió előtti érdeklődést, tehát minden egyes esetben a külügyminisztérium közvetítésének igénybevételét. Ebből kiindulva a magyar kormány 1903-ban egymásután három püspök, a nagyváradi latin, továbbá a lugosi és a nagyváradi görög szertartású püspökség betöltése alkalmából elmulasztotta a közös külügyminisztériumot értesíteni s így az írásbeli megkeresés a nunciushoz nem mehetett el. A külügyminiszter erre figyelmeztette a vallás- és köz- oktatásügyi minisztert, hogy ez eddig szokás volt és hivatkozva annak állandóságára, további megtartását ajánlotta, minthogy biztos garanciát nyújt a szentszékkel keletkező nézeteltérések elkerülésére. A magyar kultuszminiszter azzal válaszolt, hogy minisztériumának irattárából az derül ki, hogy az írásbeliség nem volt állandó szabály, számos esetben semmi nyoma sincs ilynemű iratváltásnak, ellenben az derül ki, hogy a kultuszminiszterek közvetlenül a nunciustól vették «és nem is hivatalos, hanem bizalmas alakban» a tájékoztatást az apostoli szentszék nézetéről. «A formai eljárás e részletére az apostoli királyt illető kinevezési jog akadálytalanabb érvényesülhetése szempontjából nem kell súlyt helyeznem. Kétségtelen ugyanis, hogy a magyar királyok az őket megillető főkegyúri jognál fogva évszázadokon keresztül előzetes tudakozódás nélkül nevezték ki a főpapokat, amely eljárás mellett bizonyára praegnansabbul érvényesül a kinevezési jog, mint az előzetes bizalmas tárgyalás mellett, mert az utóbbinak során könnyebb a jelölteket elejteni, mint az esetben, ha már kész fejedelmi elhatározásról van szó.» Nem akarja a magyar kultuszminiszter «az előleges bizalmas érintkezés helyes voltát különösen az időközben nagy mértékben változott viszonyok közt vitatni». De kerülni kíván a bizalmas tudakozódásoknál minden «oly mozzanatot, mely alkalmas azt a látszatot kelteni, hogy az apostoli király főkegyúri jogának gyakorlásában az apostoli szék mintegy előleges jóváhagyásához volna kötve. Már pedig az írásbeliség — különösen, ha ez a külügyminiszter közvetítésével a nun- ciusig s onnan vissza hivatalos alakban folytattatik — alkalmas e látszatot felkelteni s alkalmat nyújtani arra, hogy a bizalmas tájékozódás során a jus exclusionis esetleg túltengésbe menjen át, s így a valóságban a kinevezési jogot érzékenyen korlátolja». Azt kérte a kultuszminiszter, hogy a külügyminiszter ismertesse vele 1867-ig az írásbeliség történeti hátterét. 1 U. o. 96. sz.
