Theologia - Hittudományi Folyóirat 2. (1935)
Szabó Vendel: A gyónás érvényessége az orthodox egyházban
124 SZABÓ VENDEL kétségtelennek fogadhatunk el, hogy a jóhiszeműség — bona fides — legnagyobb részükben megvan és így a maguk részéről meg lehet bennük a szükséges feltétel az abszolució hatályosságához. De honnan vegyük a papjaik számára megkívánt feloldozó hatalmat? Nagyon általánosnak és minden bizonyítékot nélkülözőnek véljük azon állítást, hogy «summum Pontificem, pro salute Christianorum bona fide errantium, iurisdictionem requisitam episcopis et presbyteris graeco- russis tacite concedere, ut valide absolvere possint».1 A «bonum commune animarum» nagy és szent cél ugyan, de a hatalomadásnak ezen módja mintegy szentesítené és jóváhagyná a skizmatikus kormányzati hierarchiát. Történelmi és kánonjogi megfontolások alapján akarják mások a iurisdictio létezését védeni. Souarn így állítja fel tételét : «Summus Pontifex nullo speciali documento ademit iurisdictionem quae competit praesulibus schismaticis Ecclesiae orientalis». Nincs rá továbbá adatunk, hogy az Egyház ünnepélyes «sententia condemnatoria vei declaratoria» által őket a «haeretici vitandi» közé sorozta volna, amivel velejár a gyóntatási iurisdictio megvonása. (Can. 2264.) Tehát «... ministri schismatici suam potestatem nunquam amiserunt»,2 Ez a vélemény több szempontból kifogásolható. Véleményünk szerint főhibája az, hogy az orthodox egyház püspökeit mint a potestas ordinaria birtokosait tűnteti fel, akikben habitualiter továbbfolytatódik az egyházkormányzati törvényes joghatóság. Fentebb rámutattunk, hogy a nyílt szakadás által az orthodox episcopatus megszűnt a krisztusi egyház kormányzati képviselője lenni. A pápa joghatósága alól kivont és az ő tudta és beleegyezése nélkül felállított — illetőleg fenntartott — és betöltött püspökségek nem tekinthetők egyházjogi értelemben vett officiumnak és így birtokosaik számára ezen szempont szerint nincs meg a titulus a iurisdictióra. A titulus megszűnéséből következik a iurisdictio megszűnése is a nélkül, hogy az Egyháznak azt külön visszavonnia kellene. (V. ö. Can. 197. § 1.) Ezenfelül hiába akarnók a iurisdictio tényét azzal alátámasztani, hogy csak a haereticus vitandus fosztatik meg tőle, a toleratus nem ! Végső eredményben azon következtetésre jut, hogy az «Istent kereső» és az «Istent hordozó» orosz nép vallásossága legalább is nagy általánosságban a régi pogány szokások és a cári igába hajtott orthodoxia léleknélküli keveréke, amelyből nem a mély, igazi vallássoság, hanem a külsőségekhez ugyan ragaszkodó, de lényegében a fatalizmusban gyökerező vallási indifferentizmus nőtt ki, amely tétlenül nézi és egykedvűen fogadja vallási értékeinek pusztulását és a bolsevizmus hitet és oltárokat romboló munkáját. Ez nem a mártírok béketűrése, hanem a tudatlanság és vallási közöny megnyilatkozása. — Le problème de la religiosité russe. Le monde slave, tom. IV. n. 10. 38—67. *Jugie i. m. III. 369. — Brunhes i. m. 82. 2 Souarn i. m. 121—123.
