Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Takács Ince: A Duns Skót János körül fellendülő irodalom
382 IRODALOM — LITERATUR — BULLETIN bele. Ugyanígy nem vagyunk képesek pl. Kraft Ádám művészetében az ú. n. reformáció «hajnalpir»-ját látni. Az illető dombormű (75. old., 58. kép) mellékalakjai sokkal inkább a parasztlázadások szomorú emlékű vérengzőit s rombolóit juttatják eszünkbe. Megértjük továbbá, hogy szerzőben a német hazafiság saját nemzetének művészetével szemben, bizonyos mértékben előnyt biztosít a külföldi, főleg déli román nemzetek alkotásaival szemben. Azonban korántsem lenne szabad ennek odáig menni, hogy a reneszánsz és barokk művészettel szemben valaki mostohává legyen. Hiszen általánosítás nézetünk szerint úgy osztályozni és megkülönböztetni a katolikus és protestáns Krisztus-típust, mintha ez utóbbi férfias,hősi felfogásával szemben az előbbi csupa nőisesség,édeskés lágyság lenne. Ennek maguk azok a példák is ellentmondanak, melyeket a szerző bemutat, pedig ezek számát nem lenne nehéz szaporítani. Általában a hitújítás óta lefolyt korból a szerző jóval számosabb protestáns ábrázolást mutat be, mint katolikust. Ennek ránk nézve annyi haszna van legalább, hogy ezeket a kevésbbé ismert műveket így megismerhetjük. Talán a könyv legelszomorítóbb megállapítása az, mely a Jézus Szíve- ájtatosságról és ennek a katolikus Krisztus-ábrázolásra való hatásáról szól. Hát csakugyan annyira férfiatlan dolog a Szent Szívre való appel- lálás? Oly nagy a szeretet az egész vonalon, hogy már nem szükséges erre ösztönözni korunk embereit? Azt írja a szerző az egyik újkori katolikus képpel kapcsolatban, «hogy a bibliai jámborság mindig kölcsönösen megérti egymást még a felekezetiesség határán túl is» (116. old., 103. kép), de hát akkor miért mellőzi a Szűz Máriával kapcsolatos Krisztus-képeket. Talán a Mária-ábrázolás, mely a katakombáktól kezdve korunkig a legtöbb és legszebb Krisztus-képnek velejárója, nem a Szentírásban gyökerezik-e? Csak a laikus olvasó elégszik meg azzal a magyarázattal, hogy a Madonna-képek nem valók a Krisztus-ábrázolások sorozatába, mert a gyermek Jézus-alakokban nincs semmi karakterisztikus vonás. Nézze meg valaki Raffaello és a többi mester alkotásait, majd észreveszi, mennyi földöntúli bájt, méltóságot, tudást stb. vittek ezek bele azokba a gyermekarcokba. Végül fel kell hívnunk az olvasó figyelmét arra a körülményre, amit a szerző talán maga sem vett észre, hogy míg a régi keresztény alkotásokon — egy-két ókeresztény próbálkozást leszámítva— bizonyos felfogásbeli egység jegecesedett ki a Krisztus-ábrázolásban, melynek hagyományát a katolicizmus mostanáig tartja, a protestantizmusban viszont újra az egyéni elgondolásoknak tág tere nyílott és immár odáig jutottak, hogy sokszor csak a felírásból lehet rájönni, hogy a kép Krisztust akarja feltüntetni. Egyébként azt a kevés katolikus Krisztusképet, melyet az újkorból felhoz, szerző maga is igen megdicséri. (így különösen 102., 103., 110., 118., 119. és 121. ábrákat.) Viszont az ezek mellett szereplő nem katolikus alkotások közt egy-két elfogadhatótól eltekintve, nem egy igen silány, hogy ne mondjuk: ijesztő. (így pl. 123., 126., 130., 132. s a következők.) Nagyon szép hitvallással fejezi be a szerző a művét, mely említett hiányai és a mienktől eltérő véleményei mellett is tagadhatatlanul értékes. Ha Luther és a többi hitújító így gondolkozott volna, mint a szerző, úgy hiszem, ma is «egy akol lenne és egy pásztor». Artner Edgár.
