Theologia - Hittudományi Folyóirat 1. (1934)
Schütz Antal: A hittudomány jelen fázisa és föladatai (I.)
A HITTUDOMÁNY JELEN FÁZISA ÉS FÖLADATAI 13 után j'ött a hanyatlásnak, az epigonoknak egy századja kb. 1760-ig. Ami pedig azután következett, ami fölvilágosodás nevén van elkönyvelve a szellem történelmének könyveiben, az a hittudomány számára mélypont, süllyedtség kora. Nem mintha ennek a kornak is nem lettek volna képzett teológusai, sőt nagyjai, mint Sailer és Liguori Szent Alfonz. De hittudománya elvesztette eleven kapcsolatát a múltjával és a maga formai elvével, tehát sajátos tudományos jellegével és hivatottságával. Átütő új teológiai gondolatok, hódító alkotások nem termettek. Aki nem történelmet akar tanulmányozni, hanem teológiát, nem vallja kárát, ha — az egy Liguorit leszámítva — egyszerűen tudatlanra veszi ennek a kornak hittudományos irodalmát. A tespedésből és meddőségből az egyházi életet is, a hittudományt is, kétségtelenül azok a nagy történeti események rázták föl, melyek a 19. századot megnyitják: a francia forradalom és a napóleoni háborúk. Ez az éles történelmi cezúra, mely energikusan és félreérthetetlenül likvidál egy meddő multat és rommezőin új építésre hív, a hittudomány számára is megtisztította a légkört, és megadta az új eligazodás lehetőségeit. A hittudomány föléledésének fázisai a következők : 1. Az a szellemi irány, melyet romantikának neveznek, mely a napóleoni háborúk vérzivataraiban látott napvilágot, inkább megérezte mint megértette, hogy a fölvilágosodás lapos racionalizmusa nem tudja fölölelni az egész valóságot, tehát a hittitkok valóságát sem, és így nincs is joga azokat tagadni ; esztétizmusa méltányosabb, ha nem is teljes és tárgyilagos színben tüntette föl az ősi kereszténységnek arcát, melyet a kor sokáig csak Voltaire, Dalembert és társai eltorzításában látott. Az önmagától megittasodott jelent ismét a múltra és annak kincseire utalta, s így közvetve a hittudomány számára is újból megnyitotta a saját múltjának betemetett forrásait. A Stolbergek, Gör- resek, majd Migne (1840 körül megindított patrológiai kiadványaival), Mai és Pitra kardinálisok patrológiai fölfedezései megannyi hídverést jelentenek a katolikus múltnak és nevezetesen a teológiai múltnak sokáig hozzáférhetetlen termékeny partjai felé. A teológia nyomban ráeszmélt legsürgetőbb föladatára, az apológiái föladatra. A 18. századi fölvilágosodási szellem tudományos leszűrődése volt Kant filozófiája, legveszedelmesebb hitrontó gyermeke a bibliai racionalizmus, mely azonban a múlt század harmincas éveinek nemzedéke előtt elsősorban úgy szerepelt, mint a protestantizmusnak és lappangó naturalizmusának legjelleg-
