Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 1-2. szám - TANULMÁNYOK - Benyik György: A svájci biblikusok és Kálvin
BENYIK GYÖRGY A svájci biblikusok és Kálvin Kálvin 1564. február 6-án jelent meg utoljára a Szent Péter-templom szószékén. Ekkor prédikált utoljára, megerőltetve a hangját. Május 27-én meghalt, és végrendelete szerint jeltelen sírba temették el. Ezekiel könyvének kommentálja (1—20) már csak posztumuszjelent meg. Theodor Béza még ebben az évben megírta Kálvin életét, és szintén posztumusz kiadta Józsiié könyvének kommentárját is. 2. A SVÁJCI REFORMÁTOROK ÉS A BIBLIA Kálvin bibliamagyarázó tevékenységének sem a mennyisége, sem pedig minősége nem érthető anélkül, hogy ne szólnánk a Svájcban az ő korában tevékenykedő, de sokak által elfeledett vagy csak kevésbé emlegetett bibliamagyarázókról, akiknek műveit Kálvin részben használta, részben ismerte, részben pedig vitatkozott velük. A svájci reformátorok Kálvin körében igen különböző egyéniségek, és a térség humanista, politikai, kulturális és vallási mozgalmaiban igen különböző módokon vettek részt. Egy dolog rokonítja őket: mindannyian humanisták, mindegyikükre hatott a reneszánsz klasszikus kultúra iránti érdeklődése, mindannyian tanultak görögül, és a legtöbben valamilyen módon kapcsolatban álltak Rotterdami Erazmusszal is. Ekkoriban a humanista bibhamagyarázat még nem szükségszerűen kapcsolódott közvetlenül a reformmozgalomhoz, és számos katolikus művelője is akadt a művelt reneszánsz főpapok között. Csak kettőt említünk: Cajetánt (más néven Tommaso de Viót),28 és Jacopo Sa- doletót.211 Az elsőről a szakértők tudják, hogy Luther perében vett részt, a másik a genfi reformátoroknak és végül Kálvinnak ír levelet a katolikus egyház és a pápa védelmében. Mindkettő igen értékes munkát alkotott a bibliatudomány terén is. Személyes véleményem szerint, ha Erasmusszal együtt a fenti két személyiség vezette volna a katolikus megújulást, ők hárman képesek lettek volna elkerülni, hogy a reformmozgalmak egyházszakadáshoz vezessenek, csak egy kulturális paradigmaváltásra került volna sor, és a Biblia már a Trienti Zsinat előtt elnyerte volna szerepét a katolikus egyházban, amelyet az egyházszakadás után megszerzett. Érdekes módon az alábbi kutatókat nem elsősorban tudományos teljesítményeik alapján ismeri a késői utókor, hanem aszerint, hogy ki mennyire bonyolódott bele a reformáció dogmatikai és egyháztani vitáiba. Ebben a tanulmányban munkásságuk részleteit nem ismertetjük, a hitvitákban való részvételüket sem tárgyaljuk, csak a Bibliával kapcsolatos publikációikra koncentrálunk. A múlt kulturális hagyatékának visszavétele, a görög és az antik kultúra iránti érdeklődés náluk azt is jelentette, hogy a Biblia30 ősibb szövegeit kutatták, vagyis nemcsak a latin szöveget korrigálták, hanem az Ószövetség héber szövege után is érdeklődni kezdtek. Nézeteik jó részét az új találmány, a könyv- nyomtatás segítségével széles körben terjesztették. Amit tehát ők gondoltak és leírtak, Tommaso Cajctan de Vio (1469—1534) dominikánus szerzetes, reformer bíboros, a nemzeti nyelvű liturgia támogatója és Aquinói Tamás-szakértő. Leginkább a Lutherrel való 1517-es vitája ismert. Vő. Commentary on Saint Thomas’ Summa 'Theologiae (1540). Jacopo Sadoleto (1477—1547) Ferrarában tanult irodalmat, jogot és filozófiát. Itt került barád kapcsolatba Pietro Bembóval. 1502-től Rómában élt, 1513-ban X. Leó pápa közvetlen munkatársa volt, 1517—1544 között a franciaországi Carpcntras püspöke volt. A Trienti Zsinaton a konzervatív körök Ágoston és Pelagius nézeteinek összehangolása és modernizmusa miatt vádolták. Cicerót és Vergiliust tartotta eszményképének. Bibliakom- mentárt írt. Vö. Commentarius in epistolam S. Pauli ad Romanos, Lyon 1535. Pelikan, J., Ihe Reformation of the Bible— Hie Bible of the Reformation, Yale UP, New Haven 1996. 6
