Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Szuromi Szabolcs Anzelm: A Római Szent Egyház bíborosai és a rájuk vonatkozó egyházfegyelem kikristályosodása
SZUROMI SZABOLCS ANZELM A Római Szent Egyház bíborosai és a rájuk vonatkozó egyházfegyelem... A bíborosi kollégium rendszeres működéséről all. századtól már pontos adataink vannak, a 12. századra pedig a kollégium működésére vonatkozó részletes szabályok is rendelkezésünkre állnak, amelyek jól mutatják a bíborosok testületének szoros és szabályozott együttműködését. Ez II. Orbán pápánál (1088—1099) már úgy kerül megfogalmazásra, mint „kormányzati tanács” vagy - követve a római jogi kifejezést — Szenátus.11 Carlo Cardia értékelése szerint, a bíborosi kollégium — a római pápa személyéhez való kötődéssel - sajátosan is aláhúzza a pápa primátusát, ill. tevékenységüknek az egyetemes egyházra kitérj edő jellege - a fentebb említett adatokat kiértékelve - ténylegesen all. századtól kap egyértelmű hangsúlyt a pápai egyházkormányzatban.12 Ez jól mutatja all. és 14. század közötti kivételesen aktív és az egész egyház működésében betöltött tevékenységük kiemelkedő jelentősége, amely leginkább a szentszéki jogszolgáltatás területén, ill. a pápai döntéseknek a partikuláris egyházakban történő érvényesítésében mutatkozott meg.1'1 A 14-15. század már inkább az egyes dikasztériumok feladatkörének a kialakításáról és a bíborosi testületnek az azokon belül betöltött szerepéről és jogköréről szól. Mindennek tükrében, nem véletlen tehát, hogy a 13—15. században a bíborosi kollégium tevékenysége a legfontosabb szerepet tölti be a teljes egyház kormányzatában.14 A pápaválasztás körüli számos politikai jellegű probléma, különösen a világi hatalom befolyásának a visszaszorítása szükségessé tette az eljárás folyamatának új - a lelki hatalom függetlenségét első helyen kezelő - szabályozását, beleértve a választásra jogosultak körének szűkítését és pontos meghatározását. Ennek volt köszönhető, hogy 1059-ben II. Miklós pápa (1058—1061) a Lateránban megtartott úgynevezett húsvéti zsinaton 113 püspök támogatásával úgy határozott, hogy a bíborosoknak legyen elsődlegesen befolyásuk a kánoni választásra, ezzel kizárva a római nemesi családok korábbi meghatározó befolyását.13 Az „In nomine Domini” kezdetű dekrétum rendelkezése alapján a pápa halála után a püspök bíborosok feladatává vált a pápaválasztás előkészítése és lefolytatása. így vált az aktív szavazati joggal rendelkező bíborosok egyik legjelentősebb jogkörévé a pápai szék megüresedése esetén az új pápa megválasztása, a hivatalban lévő pápának történő tanácsadói feladatkör mellett. A bíborosi kollégium konzisztóriuma all. századtól fokozatosan átvette a római zsinatok szerepét is és így a törvényhozói funkcióban történő közreműködés is egyre erőteljesebb hangsúlyt kapott.16 A fenti - az egész egyház mindennapi működése számára — nélkülözhetetlen bíborosi feladatkörökön túl — a kardinálisok tevékenységének fontos területét képezte a liturgikus cselekményekben történő közreműködés, beleértve a pápai kápolnában történő asszisztenciát.17 A kollégium szervezetén belül az ostia-i bíborost illeti meg 1300-tól a bíborosi dékán elnevezés (egyesítve a címet az általa esetlegesen betöltött más „episcopus cardinalis” " Alberigo, G., Cardinalato e collegialitá. Studi sulVecclesiologia Ira VXI e il XIVs., Firenze 1969. 360. '2 Cardia, C., Cardenal, in Otaduy, J. — Viana, A. — Sedano, J. (dir.), Diccionario General de Derecho Canónico, I. Pamplona 2012. 852-855, különösen 852. 13 Cardia, C., Cardenal, 852. 14 Gaudemet, J., Église et cite, 361. 15 D. 23 c. 1: Friedberg, Ae. (ed.), Corpus iuris canonici, 1—11. Lipsiae 1879—1881 (továbbiakban: Friedberg) 1. 77—79; vö. Lukács J., A pápaválasztás jogtörténete és tételes joga, Nagykanizsa 1914. 37—43. 16 TRE XX. 344. Klewitz, H. W., Die Entstehung des Kardinalkollegiums, in Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Kanonistische Abteilung 23 (1936) 115—221. Elze, R., Die päpstliche Kapelle, in Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Kanomstische Abteilung 36 (1950) 145—204. 17 Kurtscheid, B., Historia iuris canonici, 250. 200
