Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Szuromi Szabolcs Anzelm: A Római Szent Egyház bíborosai és a rájuk vonatkozó egyházfegyelem kikristályosodása
SZUROMI SZABOLCS ANZELM A Római Szent Egyház bíborosai és a rájuk vonatkozó egyházfegyelem... klerikus vonatkozásában. A Marcellus pápának (308—310) tulajdonított intézkedés tanúsága szerint ez összesen huszonöt főt jelentett, követve a tituláris templomok számát. Ez az összlétszám a 12. századra — a dokumentumok és a bíborosi listák alapján — huszonnyolcra nő. V. Sixtus pápa (1585—1590) 1586-ban ezt a számot hetvenben határozza meg. I. A BÍBOROSOK OSZTÁLYAI ÉS ÖSSZETÉTELÜK LETISZTULÁSA Amennyiben a kardinálisok egyes osztályainak létszámában beállt változásokat vizsgáljuk, akkor rögzíthetjük, hogy ez a „diaconus cardinalis” esetében, Róma városának hét régióját szem előtt tartva, eredetileg hét fő, akiknek sajátos feladata volt a városi hét régió szegényeinek ellátása. A régió templomának „praepositus” (prépost) státuszban történő vezetése is az ő kompetenciájukba tartozott. Ez a szám először tizennyolcra, majd Nagy Szt. Gergely pápa idejében (590-604) tizenkilencre nőtt. I. Hadrianus pápa (772-795) uralkodásának idején a számuk tizenkettő.3 Ezt az ismétlődő létszámbeli ingadozást zárta lejóval később - a 16. században - V. Sixtus pápa, aki tizennégy főben állapította meg a „diaconus cardinalis”-ok létszámát. Az említett létszámon belül találhatjuk az ún. „palatínus diaconus cardinalis” kategóriát is, ami a lateráni palotában, a pápa személye mellett szolgálatot teljesítő hat diakónust jelöli, és akik szintén a „diaconus cardinalis” címet viselték. A palota melletti Lateráni Bazilikának - a római pápa széktemplomának - ezen túl is számos kiváltsága volt, amely sajátos módon is megnyilvánult a római bazilikák közötti tekintélybeli elsőségben. A „diaconus cardinalis” osztály mellett ott találjuk a „presbyter cardinalis"-ok csoportját, akik stabilan Róma főbazilikáiban teljesítettek szolgálatot. Számukat tekintve szintén jelentős ingadozást láthatunk az egyes korszakokban. Az bizonyosnak tűnik, hogy kezdetben — a „diaconus cardinalis”-okhoz hasonlóan - hét „presbyter cardinalis”- ról beszélhetünk. Azonban, ahogy az a Paul Fridolin Kehr, által 1906-ban kiadott pápai regesta gyűjteményből is kitűnik4, a 12. századra már huszonnyolc olyan templomot tartanak számon Rómában, ahol „presbyter cardinalis” tevékenykedik. Végül — legmagasabb méltóságként — az „episcopus cardinalis” rendet szükséges megemlítenünk, amely valójában a hét úgynevezett „suburbicarius” - azaz Róma környéki - püspök egyedi helyzetét és méltóságát jelölte eredetileg. Ezek a püspöki szék- templomok: az Ostiensis, a Veliternae, az Albanensis, a Portuensis és Szt. Rufmus (más néven Silvae Candidae), a Praenestinus, a Tusculanus, és a Sabinensis.5 A felsorolt szub- urbikárius egyházakat vezető püspökök felváltva miséztek minden egyes vasárnap a La- terám Bazilika főoltáránál.6 A bíborosi kollégium a korai középkorra tehát - a három osztályt összegezve — ötvenhárom tagból állt.7 VIII. János pápa (827—882) már részletesen rendelkezett egyedi jogaikról, akik eszerint az egyetemes klérus megjelenítői, és a római zsinatok résztvevői. A fokozatosan intézményesülő bíborosi testületnek a legfontosabb íunkciói között a pápának az Egyház kormányzásában, különösen tanácsukkal és mun' Gaudemet, J., Église et cité, 252—253. f Kehr, P. F., Regesta pontificum romanorum, Berolini 1906. I. 3. 5 Mai nevükön: Albano, Frascati, Ostia, Palestrina, Porto-Santa Rufina, Sabina-Possio Mirteto, Velletri-Segni. Vö. Erdő P., Egyházjog (Szent István Kézikönyvek 7), Budapest 20143 286. 6 KukTSCHEiD, B., História iuris canonici, 250; vö. Duchesne, L., Le Liber Pontificalis, I. Paris 1886. 478. 7 Theologische Realenzyklopädie, Hrsg, von G. Krause - G. Müller, I-XXXVI, Berlin - New York 1977-2004 (továbbiakban TR Ifi XVII. 629. 198
