Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Puskás Attila: Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén
PUSKAS ATTILA Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén élvez, ám tárgyilag-ontológiailag nézve az elsőség „az örök Fiút illeti meg, aki a Názáreti Jézusban megtestesülve emberré lett”.22 Nos, ehhez a hangsúlyozottan szentháromság- tani és ontológiai szemponthoz társul az inkarnációnak a kenózis felől történő értelmezése is. Művének egyik végjegyzetében ő maga kifejezetten reflektál erre az újdonságra a következő szavakkal: „A Grundzüge der Christologie lapjain még nem láttam, hogy szisz- tematikus szempontból a kenószisz eszméje összekapcsolható az Atyához viszonyuló Fiú létezésének örök jellegzetességével (...). Ezért akkoriban csak bírálattal illethettem azt a felíogást, amely a Fii 2,7. sk. nyomán, a kenószisz eszméjének segítségével értelmezi a megtestesülést, mivel úgy véltem, hogy a kenószisz eszméjének ontológiai felfogása óhatatlanul olyan elgondolásokba torkoll, amelyek szerint a megtestesülés során a Logosz istensége korlátozódott (...)”.23 Rendszeres teológiájában az evangélikus teológus továbbra is fenntartja korábbi kifogásait a modem kenotikus krisztológiákkal szemben, ám ugyanakkor lehetőséget lát a kenózis másként/újraértelmezett fogalmának alkalmazására a megtestesülésre, illetve a teljes Krisztus-eseményre, mégpedig egészen a Szentháromság belső életébe nyúlóan. A kenózis helyes fogalmának értelmező kulcsát a Fiú-Jézus önmagát az Atyától megkülönböztető fiúi magatartásában találja meg, melyet az örök Fiúnak az örök Atyától önmagát örökké megkülönböztető fiúi relációjának időbeli kifejeződéseként fog fel. 3.2.1. A Fiú-Jézus önmegkülönböztetése mint kenotikus magatartás Pannenberg Jézusnak az Atyához való fiúi viszonyulását, az Atyától eredő küldetésének/ létének és az Atyának való teljes önátadásának maradéktalan megélését, az „önmegkülönböztetés” fogalmával értelmezi. A kifejezést alkalmazza már a Grundzügéhen is,24 25 de a teológiai szóhasználat teljes jelentőségét csak a Rendszeres teológia krisztológiájában (és szentháromságtanában) nyeri el. Itt Pannenberg Jézusnak az Atyától való önmegkülönböztetését mint istenfiúságának belső alapját értelmezi. Az önmegkülönböztetés azt jelenti, hogy Jézus „feltétel nélkül alárendelte személyét az Atya uralmának (...). Kizárólag önmagát az egy Isten uralmának alárendelve és csakis önalávetése által létezik Fiúként. (...) Jézus lemondott arról, hogy Istennel való viszonyával kapcsolatban a teremtményi lét kereteit meghaladó méltóságot tulajdonítson magának, s ez fiúsága feltételének mutatkozik: fiúsága ugyanis önlealacsonyításán keresztül valósul meg (Fii 2,8).”2:> Ez az ön- lealacsonyítást és önkiüresítést tartalmazó önmegkülönböztetés a feltétele annak, hogy az örök Fiú megjelenhessék Jézus élettörténetében és Atyához való viszonyában. Az „ön- megkülönböztetés” dialektikus fogalom Pannenbergnél: éppen a különbségtétel által valósul meg az egység a különbözőségben. Ha az örök Isten atyasága Jézus hozzá való önmegkülönböztető fiúi viszonyulásában, s csak ebben tárul fel, akkor Isten atyai létéhez lényegileg hozzátartozik a Fiú-Jézushoz való viszonyulása, s így7 Jézus Atyához való fiúi viszonyulásának örök dimenziója van: az örök fiúság. „Hogy Jézus mint ember megkülönböztette magát az Atyától, (...) hogy Jézus küldetésével és az Atyával való viszonya révén megdicsőíti az Atya istenségét, azáltal az Atya igényének megfelelőként olyannyira összekapcsolódik az Atyával, hogy Isten mindörökké csakis úgy Atya, hogy kapcsolatban van vele. (...) Mint Isten atyaságának ekképpen megfelelő személy Jézus a Fiú, s mivel 22 Pannen berg, W., Rendszeres teológia 2, Osiris, Budapest 2006, 222. 23 Uo. 440, 145. végjegyzet. 24 Pannenberg, W., Grundzüge der Christologie, 159; 328k. 25 Pannenberg, W., Rendszeres teológia 2, 282. 192
