Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Puskás Attila: Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén
Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén PUSKAS ATTILA rajta keresztül az örök Isten mint Atya nyilvánul ki, s így mindig is csak úgy Atya, ahogyan a Fiúhoz viszonyulva létezik, ezért a Fiú szintén birtokolja istenségét mint olyan, aki örökké az Atyához viszonyul. Ekképpen Jézus személyének emberi valóságában egy olyan dimenzió jelenik meg, amely mint az Atya istenségének örök korrelátuma Jézus személyéhez tartozik, de már emberi születése előtt is létezik: az örök Fiú. (...) Jézusnak az Atya istenségével fennálló belső viszonyát mint az Atya szintén örök korrelátumát meg kell különböztetnünk emberi, teremtményi valóságától: ez a gyökere a Jézus személyében isteni és emberi dimenziót, azaz két ‘természetet’ megkülönböztető szemléletnek.”26 Jézus önmegkülönböztetésével kapcsolatban Pannenberg egyfelől hangsúlyozza, hogy Adámmal szemben, aki a saját véges teremtményiségét el nem fogadva, önmegkülönböztetés híján, olyan akar lenni mint Isten, és ezért elveszíti Istennel való közösségét, Jézus fiúi engedelmességével, önmegkülönböztetésével „új emberként” megvalósítja az ember rendeltetését és azt megnyitja mindenki előtt. A saját véges teremtményi lét elfogadása, azaz a teremtményi önmegkülönböztetés az ember részéről a teremtő Istennel szemben feltétele és közvetítője az Istennel való egység, közösség elnyerésének. Az evangélikus teológus másfelől azt is hangsúlyozza, hogy a Fiú örök fiúi léte az Atyától való örök önmegkülönböztetés és az önmegkülönböztetés által közvetített Atyával való egység élete. Önkiüresítésével a Fiú nem isteni lényegéről, hanem csak arról mondott le, hogy egyenlővé tegye magát az Atyával, s éppen így valósította meg cselekvőén mind isteni lényegét, mind az ember isteni rendeltetését, melyet föltámasztása igazolt.27 Mind a teremtésnek általában, s különösen az ember teremtésének, mint az Istentől különböző véges valóság létrehozásának, mind a megtestesülésnek mint a Fiú emberré válásának az alapja, lehetőségi feltétele a Fiú örök önmegkülönböztetése az Atyától. 3.2.2. Az örök Fiú önmegkülönböztetése mint önkiüresítés Az önmegkülönböztetés eszméje felől a kenózis gondolata is új megvilágításba kerül. A Filippi-levél krisztushimnuszában található „kiüresítette önmagát” és „lealacsonyította önmagát” kifejezéseket az „önmegkülönböztetés” fényében, a Fiúnak az Atyától önmagát megkülönböztető relációja felől értelmezi Pannenberg. Ez az önmegkülönböztető reláció egyenértékű az Atya forráslétének és fenségének az elismerésével a Fiú részéről, s ebben az értelemben a Fiú önmaga alárendelésével. Az így értett önmegkülönböztető viszonyulás lesz a teremtés, a megtestesülés és a Fiú-Jézus engedelmes létének a transzcendens alapja. Az evangélikus teológus így fogalmaz: „A Fiúnak az Atyával fennálló viszonyát öröktől fogva az az alárendelődés jellemzi (a Fiú alárendeli magát az Atyának, vagyis megkülönbözteti magát a fenséges Atyától), amely Jézus Istennel fennálló emberi viszonyában a történelem viszonyai között jelent meg. Az örök Fiúnak az Atyától való önmegkülönböztetése az Istentől különböző teremtmények létének alapjaként lógható fel, és ezért ez az alapja Jézus emberi egzisztenciájának is, amelynek életútja és kibontakozása adekvát módon testesíti meg a Fiúnak az Atya uralmának szolgálatában vállalt ön- kiüresítését. A Logosz megtestesülése az önmagát az Atyától megkülönböztető örök Fiú önkiürésítésének eredménye, másrészt pedig Jézusnak az Atyától származó küldetésével szemben tanúsított engedelmességében végbemenő önlealacsonyítása az a közeg, amelyben földi élettörténetének útján megjelenik a Fiú.”28 26 Pannenberg, W., Rendszeres teológia 1, 238k. 27 Pannenberg, W., Rendszeres teológia 2, 285, 291. w Uo. 285. 193
