Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Puskás Attila: Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén
Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén PUSKAS ATTILA Jézus földi élete során. A lutheri pusztán elrejtés gondolatával szemben Sartorius már arról is beszél, hogy a kenózisban a Fiú korlátozza működésének teljességét. „O (Isten Fia) nem pusztán rejtve tartotta az isteni tulajdonságokat az emberi természet mint valami álarc mögött (...), nem, έκένωσεν έαυτόν (Fii 2,7), kiüresítette magát, Jézus emberi természetében körülírva korlátozta hatékonyságának teljességét a test függönye révén, anélkül azonban, hogy emiatt lényege megváltozott volna.”3 A kenózis során bekövetkező állapotváltozást szemléltető képként a nyitott és a sötétségben lévő vagy bezárt szem hasonlatára utal. „A szem, mely eget és földet tekintetének sugarával átfog, nem látóerejéből üresíti ki magát, ha sötétségbe kerül vagy szemhéját becsukja, hanem mesz- szire nyúló hatékonyságából (működéséből). így engedi le Isten Fia a földön mindent átfogó szemét és belebocsátkozik az emberi sötétségbe és mint ember gyermeke felnyitja benne szemét az emberi világ fokozatosan felkelő fényeként (Lk 2,52), míg csak az Atya jobbján teljes dicsőségben fel nem ragyogtatja fényét.”4 A német kenotikusok vezéralakjának az erlangeni teológust, Gottfried Thomasiust (1802-1875) tekintik. Strauss karikájával szemben védelmébe veszi Krisztus istenségét, de elfogadhatatlannak tartja azt a lutheri megoldási javaslatot, mely az isteni tulajdonságok használat nélküli birtoklását feltételezi. A rilippi-levél krisztushimnuszát úgy értelmezi, hogy az isteni Logosz az önkhiresítés alanya, aki önmagát korlátozva bizonyos isteni tulajdonságokról lemond az emberré válásban. Ügy látja, hogy az önkorlátozás feltételezése nélkül Jézus valódi, fejlődésen keresztül menő embersége csorbulna. Ha az Ige az emberi természet felvételekor istensége dicsőségének teljességét közölte volna neki, akkor már nem lett volna lehetséges az ember Jézus fejlődő élettörténete, mindez látszat lett volna. Hasonlóképpen csorbulna az Istenember személyének egysége is, hiszen egyfajta „kettős élet” jellemezné Jézus Krisztust, mivel a Logosznak még mindig lenne valami olyasmi a birtokában, ami nem tárul fel történelmi megjelenésében.5 Ugyanakkor a Logosz nem veszítheti el isteni természetét, lényét és életét a megtestesülésben. így jut Thomasius arra a következtetésre, hogy az Ige az inkarnációban az ún. relatív isteni tulajdonságokról mondott le, vagyis azokról, melyek Istennek a világhoz való viszonyát jellemzik — így a mindentudás, mindenhatóság, mindenütt jelenvalóság —, miközben megtartotta abszolút tulajdonságait - mint szentség, hatalom, igazság, szeretet —, bár ezeket is korlátozta az emberi létformához igazodva. így a megtestesült Ige, Jézus Krisztus nem volt mindenható és mindentudó. így a csodákat sem őmaga tette mindenható erejével, hanem az ő kérésére Isten vitte végbe. A modern német kenotikusok sorában végül Wolfgang Friedrich Gess (1819-1891) egészen radikális álláspontra jutott. Alaptézise szerint az inkarnációval a Logosz Istennel egyenlőtlenné lett („Gott ungleich geworden”).6 Ez azt jelenti, hogy az Ige a megteste3 Sartorius, E. W. Ch., Die lutherische Lehre von der gegenseitigen Mittheilung der Eigenschaften der beiden Naturen in Christo, in: Beiträge zu den theologischen Wissenschaften von den Professoren der Iheologie zu Dorpat, Bd. I, Hamburg 1832, 348-384; itt: 374. 4 Sartor'ius, E. W. Ch., Die Lehre von der heiligen Liebe oder Grundzüge der evangelisch-kirchlichen Moraltheologie, Bd. II, Stuttgart 1840—1856, 21k. Sartorius egyébként röviden arra is utal, hogy a Fiú mellett az Atya is bizonyos értelemben kiüresíti önmagát. „Nem csupán a Fiú üresíti ki önmagát, amennyiben önkéntes, kegyelmi leereszkedésben dicsősége ragyogásának földi korlátozásáig isteni tulajdonságainak korlátlan használatáról lemond, hanem az Atya is (...).” Uo. 22. 5 Thomasius, G., Christi Person und Werk. Darstellung der evangelisch-lutherischen Dogmatik vom Mittelpunkt der Christologie aus, Bd. II, Erlangen 1856—1863,128k. 6 Gess, W. F., Die Lehre von der Person Christi, entwickelt aus dem Selbstbewusstsein Christi und aus dem Zeugnisse der Apostel, Basel 1856, 296. 185
