Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Puskás Attila: Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén
PUSKAS ATTILA Kenotikus krisztológiák a kritika mérlegén tant, az isteni változhatatlanság tételt és a communicatio idiomatum tanítását magáévá téve Luther úgy értelmezi Krisztus kenózisát, hogy egyrészt különbséget tesz az „isteni alak” és az „isteni szubsztancia” között, másrészt az önkiüresítést a már megtestesült Ige emberségére, az ember Jézusra vonatkoztatja. Noha Jézus emberi természete részesedett a vele személyi egységben lévő Logosz isteni természetének tulajdonságaiban — mint pl. mindenhatóság, mindentudás, mindenütt jelenvalóság —, Jézus lemondott az „isteni alakról”, vagyis arról, hogy ilyen isteni minőségben, Istenként mutatkozzék. Bár a részesedés módján emberi természete is birtokolta ezeket az isteni tulajdonságokat, lemonciott arról, hogy használja azokat, lemondott dicsőséges alakjának kinyilvánításáról. A tübingeni lutheránus reformátor, Johann Brenz (1499-1570) követte ezt a lutheri kenózisértelme- zést. Az önkiüresítés számára is azt jelentette, hogy Jézus emberi természetének isteni tulajdonságait, mint pl. a mindenhatóságot, elrejti és csak titokban használja földi élete során. A tübingeniek elrejtés-elméletét a giesseni lutheránus teológusok, élükön Martin Chemnitz-zel (1522—1586) két ponton módosították. Noha a kenózist ők is a megtestesült Ige emberségére vonatkoztatták, egyfelől azt hangsúlyozták, hogy az ember Jézus bizonyos esetekben, mint pl. a csodatételek, használhatta az osztályrészéül jutott isteni mindenhatóságát. Másfelől úgy vélték, hogy Jézus emberi természete nem birtokolta az isteni természet tulajdonságait, hanem csak alkalmas volt azok befogadására. A lutheri ortodoxiát követően a 19. századtól fellépő modern kenotikusok a David Friedrich Strauss Jézus élete (Das Leben Jesu, 1835) c. művében az egyházi knsztológiával szemben megfogalmazott kritikákra kívántak választ adni. Ebben a munkájában Strauss Jézus valóságos és fejlődést ismerő embersége elismerésének feltételeként istenségének a megtestesüléssel bekövetkező feladását állította. Ezzel szemben a kenotikusok egyfelől túlnyomórészt ragaszkodni kívántak Jézus istenségének dogmájához, másfelől azonban Jézus valóságos és velünk egylényegű embersége állításának érdekében az isteni természet bizonyos fokú önkorlátozásáról gondolkodtak, és csak olyan isteni tulajdonságokat ismertek el Jézusra vonatkozóan, melyek összeegyeztethetőknek tűnnek emberségével. A kenózis fogalmának ebben a perspektívában adtak új olvasatot. A lutheri ortodoxia képviselőitől eltérően az önkiüresítést nem pusztán a már megtestesült Ige emberi természetére vonatkoztatták (az osztályrészül kapott isteni tulajdonságok elrejtése, titkos vagy alkalmilag nyilvános használata), hanem magának a megtestesülésnek az eseményére, a préegzisztens és isteni természetű Ige inkarnációjára, aki az emberré levés céljából korlátozza saját isteni természetének működését. E közös alapállás mellett és ezen belül különböző értelmezési kísérletek születtek. A modern kenotikusok előfutáraként számon tartott Emst Wilhelm Christian Sartorius (1797—1859) központi fogalmai a kenózis értelmezéséhez a leereszkedés, az önmegtagadás és az elrejlés. A patrisztikus gondolatot megismételve állítja, hogy Isten fensége éppen a lealacsonyodásában nyilvánul ki. Ugyancsak a patrisztikus értelmezés örököseként hangsúlyozza, hogy az emberi természet megdicsőítése a kenózis állapotában, Jézus halála előtt sokkal kisebb mértékben ment végbe mint föltámadása után, mert földi életében Jézus az isteni tulajdonságok korlátlan használatáról önként lemondott. A Fiú isteni természetét és a kenózist a következőképpen igyekszik együtt elgondolni: „Isten Fia alacsonyságának állapotában ugyan isteni természete tökéletes használatáról, korlátlan működéséről és tündöklő dicsőségéről lemondott, ám nem mondott le isteni természetének tulajdonáról, birtokáról és lényegéről.”2 Az önkiüresítés már az emberi természetnek az Isten Fia általi felvételével elkezdődik és ez a kenózis folytatódik az emberi természetben 2 Sartorius, E. W. Ch., Die Lehre von Christi Person und Werk, Hamburg 1941,9k. X ö L. I 2.0 i 6/S 184
