Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 1-2. szám - KÖNYVSZEMLE - Puskás Attila: Török Csaba: A Szentírás és a Szenthagyomány viszonya. Kísérlet egy megújult katolikus értelmezésre a Dei Verbum fényében
KÖNYVSZEMLE a hitoktatást és az evangéliummal való ismerkedést. Külön kiemelendő még a szép magyar nyelvezet. Kocsis Imre TÖRÖK CSABA: A Szentírás és a Szenthagyomány viszonya. Kísérlet egy megújult katolikus értelmezésre a Dei Verbum fényében Új Ember Kiadó, Budapest 2016 490 oldal A közelmúltban számos olyan teológiai írás magyar fordítása látott napvilágot, mely a katolikus hit és teológia alapfogalmait tárgyalja. Közülük jó néhány érinti a Szentírás, illetve a Szenthagyomány témáját, sőt nemrég megjelent a neves domonkos atya, Yves Marie- Joseph Congar: Az Egyház élő hagyománya — Tanulmány a hagyomány teológiai fogalmáról című munkája is, mely klasszikus műnek számít ezen a területen. Nagy öröm, hogy ebben a sorban most egy magyar teológus, Dr. Török Csaba, az Esztergomi Érseki Hit- tudományi Főiskola fundamentálteológia tanára kiváló munkáját veheti kezébe az érdeklődő olvasóközönség, mely A Szentírás és a Szenthagyomány viszonya. Kísérlet egy megújult katolikus értelmezésre a Dei Verbum fényében címmel jelent meg az Új Ember Kiadó gondozásában. E könyv alakban most kiadott mű a szerző habilitációs dolgozata, melyet 2005-ben védett meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. Az értekezés olyan témát dolgoz fel hallatlan alapossággal, kimagasló szakértelemmel, kreatívan, az idegen nyelvű szakirodalom legszélesebb körű bázisán és annak naprakész felhasználásával, mely már a 2—3. századtól kezdődően jelen volt a teológiai reflexióban, de igazán akut kérdéssé csak aló. századi reformáció kihívásai kapcsán vált, és tisztázása azóta is kellő fejtörést okoz a teológusoknak. A Szentírás és a Szenthagyomány kapcsolatának helyes megértése és feltárása kulcsfontosságú több szempontból is. Szent II. János Pál pápa Ut unum sint kezdetű enciklikájának (73. pont) gondolatát vezérfonalként véve a szerző mindenekelőtt a kérdés ökumenikus horderejét hangsúlyozza, s értekezését az ökumenikus párbeszéd eredményeire, ugyanakkor még megoldásra váró nézeteltéréseire tekintettel dolgozza ki. Igazolja, hogy a protestáns teológia már az 1960-as évektől kezdődően jelentős lépéseket tett a lutheri „sola Scriptura” egyoldalúságainak leküzdéséért és a Hagyomány pozitív értékeléséért. Ugyanakkor a katolikus teológia is túljutott a 20. században azon, hogy az ún. „két-forrás” elméletet tekintse hivatalosan mérvadónak és kötelezőnek, vagy egyenesen a „sola Traditione” túlzó álláspontját követendőnek. Meggyőző érvek mentén a szerző arra az álláspontra jut, hogy már a Tridenti zsinat Sacrosancta határozatának a szövegéből sem igazolható a későbbi „két-forrás” elmélet, all. Vatikáni zsinat Dei Verbum konstitúciója pedig véglegesen maga mögött hagyta ezt a teóriát. Számos példán azt is bemutatja, hogy a mindkét oldalon tapasztalható szemléletváltozás hogyan jelent meg a közelmúlt ökumenikus párbeszéd-dokumentumaiban. A Szentírás és a Szenthagyomány viszonyának a tisztázása azonban a Katolikus Egyház belső életét tekintve is alapvetően fontos. Csak e kapcsolat helyes értelmezésének a fényében lehet választ adni egy sor egyéb kérdésre. Pl. hogyan viszonyul egymáshoz dogma és kinyilatkoztatás (vö. Mána-dogmák), történet-kritikai és teológiai szentírásértelmezés (vö. a Biblia értelmezésének módjai), apostoli hagyomány és kulturális hagyomány (vö. 116
