Teológia - Hittudományi Folyóirat 50. (2016)
2016 / 1-2. szám - KÖNYVSZEMLE - Puskás Attila: Török Csaba: A Szentírás és a Szenthagyomány viszonya. Kísérlet egy megújult katolikus értelmezésre a Dei Verbum fényében
inkulturáció kérdése), korábbi és későbbi liturgikus hagyomány (vö. viták a liturgikus tradíciókról), zsinati kontinuitás és megújulás (vö. II. Vatikáni zsinat értelmezése). A Szentírás és a Szenthagyomány közötti viszony tisztázása elsőrendű feladattá teszi a szerző számára a hagyomány fogalmának, természetének és fajtáinak (apostoli, egyházi, emberi; egyetemes, helyi; aktív, passzív; maradandó, korhoz kötött; egészséges, torzult; verbális, reális stb.) meghatározását. Nemkülönben e viszony elhelyezését egy tágabb térben, nevezetesen: a krisztusi kinyilatkoztatással (Christus Traditus), a Szentlélek vezetésével (inspiráció és asszisztencia), az egész Egyház küldetésével és a Tanítóhivatal szolgálatával való összefüggésében. Nos, ezen alapvető szempontok mentén Török Csaba a Szentírás és a Szenthagyomány viszonyának az alapkérdését három nagy lépésben közelíti meg. Dolgozatának első részét a kérdés történeti kibontakozásának szenteli, kezdve a hagyomány biblikus szempontjainak az elemzésétől, a patrisztikus és a középkori teológia, a reformáció és a Trienti zsinat, a barokk skolasztika (itt Pázmány Péter külön fejezetet kap!) és a 19. századi teológiai megújulás hagyományértelmezésének a bemutatásán át, egészen az 1. Vatikáni zsinat vonatkozó tanításának és a II. Vatikáni zsinat előzményeinek az ismertetéséig. E nagy ívű teológiatörténeti áttekintést követi a második részben all. Vatikáni zsinatnak a Szentírás és a Szenthagyomány kapcsolatát tárgyaló Dei Verbum kezdetű konstitúciójának a beható elemzése. A szerző részletesen és hosszasan ismerteti a szöveg keletkezéstörténetének állomásait. Mindez azért szükséges, hogy a zsinati hozzászólások, bizottsági állásfoglalások és szövegtervezetváltoztatások fényében pontosan feltárható legyen a konstitúció tanításának értelme, kifejezéseinek jelentése, szándékának iránya. Másfelől azért is hasznos ez az áttekintés, mert betekintést enged magába a zsinati folyamatba, melynek alakulására döntő hatással volt éppen a DV szövegének az elkészítése. A dolgozat harmadik része tárgyalja a DV tanításának recepcióját és a meghatározó kortárs katolikus teológusok reflexióját a Szentírás és Szenthagyomány kapcsolatára. Ezek kritikus és árnyalt értékelése után a szerző maga is kísérletet tesz e viszony új értelmezésére. Összefoglaló tételként megfogalmazott végkövetkeztetése, hogy a kinyilatkoztatás (a Krisztus-esemény mint Szentháromságos esemény) egyetlen forrásából fakadó és az üdvösség egyetlen céljára irányuló, egymással kölcsönhatásban lévő Szentírás és Szenthagyomány közötti különbséget funkcionális differenciaként érdemes felfogni, ahol a Szentírásnak a hitletéteményre nézve fundatív (megalapozó), a Szenthagyománynak konstitutív (alkotó) szerepe van, mely differencia egyben modális különbséggel is jár, amennyiben a Szentírás statikus, rögzített, lezárt és definitiv módon, a Szenthagyomány dinamikus, élő, nyitott és normatív módon közvetíti a kinyilatkoztatást. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a könyvalakban most megjelent dolgozat a maga precíz szövegkeletkezés- és zsinattörténeti elemzéseivel, ugyanakkor szintetizáló erejével nagy mértékben hozzásegít a Szenthagyomány és a Szentírás kapcsolatára vonatkozó kérdés helyes látószögű feltételéhez. Ezzel és gondolatmenetének végső konklúziójával egyben hozzájárul a DV tanításának továbbgondolásához, recepciójának termékeny befogadásához és az ökumenikus párbeszéd előmozdításához. KÖNYVSZEMLE Puskás Attila 117
