Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 1-2. szám - Biemer, Günter: Newman hagyományteológiájának "alanyi" szempontjáról
Newman hagyományteológiájának „alanyi” szempontjáról GÜNTER BIEMER A Szentírás és a szenthagyomány egymásrautaltsága megmutatja, mekkora jelentősége van a hagyománynak Newman egyháztanában. Felvetődik azonban a kérdés, hogy a hagyomány nem körvonalazatlan, megbízhatatlan hivatkozási pont-e a hit számára. Newman válasza: „igen is, meg nem is”, hiszen úgy látja, hogy a patrisztikus kor óta a hagyománynak két fő áramával kell számolnunk. Az egyik az Apostoli Hitvalláshoz kapcsolódik, amelyet Newman — Hawkinstól eltérően — hitelesnek tekint. Szerinte ugyanannyira biztosra vehetjük, hogy az Apostoli Hitvallás az apostoli korból származó szöveg - legalábbis az alátámasztottságát tekintve -, mint amennyire bizonyosnak tekinthejük, hogy Szent Pál levelei hitelesek.4’ A hitvallás „írott dokumentum”, amelyet ugyanolyan hitelesnek fogadhatunk el, mint a Szentírást,43 44 „mert ez utóbbit is az apostolinak nevezett hagyomány alapján fogadjuk el”. A hitvallás „meghatározott cikkelyek gyűjteménye, amelyek kézről kézre jártak, amelyet a kereszt- ségkor megtanultak és megvallottak, és amely püspökről püspökre hagyományozódott.” Ezért beszél Newman ezekkel kapcsolatban „püspöki hagyományról” a Lectures on the Prophetical Office (Előadások a prófétai hivatalról) című művében.45 A teológiai szóhasználat azonban megkülönbözteti a Szentírást és az íratlan hagyományt. Okkal tehetjük fel tehát a kérdést: nem szükséges-e Newman szerint egy harmadik kategóna is a Szentírás és a Szenthagyomány között, amelyet „írott Hagyománynak” nevezhetnénk?46 Ez az a „szigorú Traditio, amit kézről kézre adnak, amelyet apostolinak vagy püspökinek nevezek”, írja egy levelében Hurrell Froude-nak.47 A Szentírás és az írott hagyomány mellett van egy élettel és változással teli paradosis (hagyomány) is. Bárki, aki Newmant olvassa, érezheti, hogy a hit e szerves áradása, aim nem marad „steril” és „szilárd”, mégis mennyire alapvető a számára: „Isten először apostolokat adott az egyháznak, aztán prófétákat (tanítókat). Az apostolok irányítanak, a próféták értelmeznek. A próféták Isten törvényének a magyarázói, kifejtik a titkokat, megvilágítják az írásokat, összhangba hozzák a tartalmukat, alkalmazzák az ígéreteket. Tanításuk hatalmas rendszert képez, amely nem foglalható össze néhány mondatban, nem foglalható bele egyetlen könyvbe vagy értekezésbe, hanem összefüggő igazsághálózatot alkotnak, amelynek életszerű alakzatai úgy járják át az Egyházat, mint a levegő. Ez az igazsághálózat részben írott, részben íratlan formában van jelen, részben a Szentírás magyarázataként, részben pedig annak kiegészítéseként. Részben szellemi alkotásokban található, részben a keresztények temperamentumában és szellemiségében bújik meg, és onnan tűnik elő: a lakások rejtettségében és házak homlokzatán hagy nyomot, liturgiákban, provokatív műalkotásokban, homályos részletekben, imákban. Ezt hívom prófétai hagyománynak, ami elsősorban az egyházban munkálkodik, és amely természete szerint nyilvánvalóan különbözik az apostoli hagyománytól. A hasonlóság közöttük az, hogy egyformán korai eredetűek, és az ember állandó, aktív közreműködése révén valósulnak meg.”48 43 Ibid. 119. 44 Ibid. 94. 45 John Henry Neuman and the Abbé Jager, 94; Via Media, I, 249. i6John Henry Newman and the Abbé Jager, 176. 47 1835. július 20. 48 John Henry Newman and the Abbé Jager, 94 f. 7
