Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 1-2. szám - Puskás Attila: Kenózis és változhatatlanság Hans Urs von Balthasar teológiájában
PUSKÁS ATTILA Kenózis és változhatatlanság Hans Urs von Balthasar teológiájában szuverenitása nem a javaihoz való ragaszkodásban, hanem azok átadásában nyilvánul meg. Szuveremtása így kívül áll az evilági erő-erőtlenség ellentétpár kijelölte téren. Annak ontikus lehetősége, hogy Isten kilépjen önmagából (a megtestesülésben), Isten örök ön- magán-kívül-állásában, a három isteni személy önátadásában rejlik. A teremtett személy elsődleges meghatározása sem lehet ezért többé önmagában-állás, hanem, mélyebbre hatolva (amennyiben Isten képére és hasonlóságára teremtetett), »visszatérés önmagához (reflexio completa) a már mindig önmagán-kívül-állásból«, »kilépés önmagából, önmagát átadó és önmagát kimondó bensőségként«. A »szegénység« és a »gazdagság« fogalmai dialektikus viszonyba kerülnek, ami nem jelenti azt, hogy az isteni lényeg önmagában (univoce) »kenotikus« lenne, azaz hogy a kenózist és lehetőségének isteni alapját összekapcsolhatnánk egy átfogó fogalom alá rendelve (ebből fakad nem egy tévedése a mai kenotikusoknak). Ellenkezőleg: (amint azt a maga módján Hilarius is igyekezett kimutatni) az isteni »hatalom« természete szerint magában rejti annak képességét, hogy megteremtse önmagában a teret Isten önkiüresítése számára (amilyen a megtestesülés és a kereszt), s e kiüresedésben a végsőkig kitartson. Az isteni és a szolgai alak között a személy azonosságában a természetek analógiája érvényesül, a maior dissimilitudo in tanta similitudine formulának megfelelően (DS 806: bármekkora is a hasonlóság, nagyobb a különbség).”8 Negyedszer, Balthasar már itt jelzi, hogy a kenózis átfogja Krisztus egész egzisztenciáját: a megtestesülés kenózisa folytatódik Jézus földi életének kereszt felé tartó kenotikus karakterében, a kereszten megtapasztalt elhagyatottság kenózisában, a pokolra alá- szállásban, sőt bizonyos értelemben a halálból való föltámadásban is.9 A kenózis lényege a Fiú maradéktalanul engedelmes szeretete az Atya iránt. Ötödször, az előző megállapításokhoz szorosan kapcsolódva a svájci teológus megfogalmazza azt a gondolatot is, hogy a megtestesüléstől a kereszthalálon és a pokolra szálláson át a feltámadásig ívelő kenotikus egzisztenciája Krisztusnak a teremtés megmentésére kész örök fiúi létében gyökerezik, melyet képileg a Jelenések könyvének a »világ kezdetétől leölt Bárány« metaforájában talál ábrázolva. így már a véges szabadság megteremtése is kenotikus jellegű isteni cselekvésként értelmezhető. A trinitárius perspektíva, s benne a Fiú örök áldozatvállaló aktusa teszi lehetővé Balthasar szemében a megtestesülés és a kereszthalál oikonomiai kenózis-aktusának olyan értelmezését, mely elkerüli az mkarnációnak mind a külsődleges hozzátételként, mind a változásként való felfogását. „Létezik egy teológiai igazság, amely közvetít a két zsákutcába futó szélsőség között: »Isten változhatatlanságának« és »Isten változhatóságának« olyan felfogása között, miszerint a megtestesülés külsődleges »díszítés«, illetve a Fiú isteni öntudata a megtestesülés idejére »elidegenedik« egy emberi tudatba. Ez az igazság »a világ kezdete óta leölt Bárány« (Jel 13,8; vö. 5,6.9.12) igazsága. [...] a kenózis végső feltétele a tiszta viszonyként felfogott istem személyek »önelvesztése« a Szentháromság szeretet alkotta belső életében. Létezik azután egy magával a teremtéssel adott alapvető kenózis, minthogy Isten öröktől fogva vállalja a felelősséget a teremtés sikeréért (az emberi szabadság mellett is), és a bűnt előrelátva gondviselésében a keresztet »beleveszi számításaiba« (mint a teremtés alapját)...”10 Végül Balthasar már a Három nap teológiájában jelzi, hogy a páli kenotikus keresztteológia és a jánosi dicsőségteológia, a theologia crucis és a theologia gloriae nem állíthatók 8 Uo. 27k. 9 Vö. Uo. 77-94; 134-159; 187k. 10 Uo. 34k. 68
