Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Puskás Attila: Megújulás a pneumatológiában és a Szentlélekről szóló tanítás Gál Ferencnél
Megújulás a pneumatológiában és a Szentlélekről szóló tanítás Gál Ferencnél PUSKÁS ATTILA itt új hangsúlyokat fogalmaz meg. Noha a Fiú személyi létének megvilágításához továbbra is az ágostoni-tamási értelmezési modellt tartja alkalmasabbnak, a Lélek származásának a magyarázatához egyértelműen a Szentvikton Richárd, Bonaventura és Mühlen- féle interperszonális interpretáció mellett teszi le a voksát. A Lélek az Atya és a Fiú közötti nemcsak kölcsönös, hanem közös szeretetnek a személy szerinti gyümölcse, az Atya és a Fiú dialógusából forrásozó „mi-közösség”, aki azonban maga nem dialogizáló alany a Szentháromság életében. Az Atya és a Fiú szeretet-párbeszéde benne valósul meg, de ő maga nem harmadik ebben a párbeszédben, hanem az én-te közösség megpe- csételője. Gál Ferenc a perszonalista-dialogikus bölcselet nyomán fejtegeti a szeretetben megvalósuló egység és különbözőség természetét, mint amely analógia lehet a szenthá- romságos élet megközelítéséhez. Többletként jelentkezik a dogmatika kézikönyv pneu- matológiájához képest az az ökumenikus szempontot figyelembe vevő fejezet is, melyben a filioque kérdéséről szóló vita történetét és néhány lényegi szempontját röviden felvillantja. Jézus messiási küldetésre szóló Lélekkel való felkenésével kapcsolatban megfogalmazza annak megtörténtét már a megtestesülésben, de nem tisztázza viszonyát a megkeresztelkedés eseményéhez. Még erőteljesebben megismétli a Mühlentől átvett pneumatológiai egyháztan alaptételeit, sőt Congar nyomán kimondja, hogy a „Szentlélek Krisztussal együtt az egyház alapítója”.28 Ennek a kijelentésnek a szellemében beszél a szentségek alapításáról is. Csak az Eucharisztia és a keresztség szentsége megy vissza közvetlenül Jézus alapító szavaira, a többi szentséget az apostolok a Szentlélek megvilágosí- tása alapján vezették be, Krisztus szándéka alapján. A Szentlélek kiáradása című könyv legtöbbet és legrészletesebben az Egyház intézményes és karizmatikus dimenziójának a kapcsolatával foglalkozik. A szerző az előszóban megfogalmazza azt a kontextust, amelyben műve megszületett és azt az egyszerre teológiai és lelkipásztori célkitűzést is, ami könyve megírására indította. Miután VI. Pál szavait idézte a Szentlélek megtapasztalásának új korszakáról és az evangélizációban betöltött szerepéről, ezt írja: „(...) szerte a világon a karizmatikus csoportok és irányzatok mind őrá hivatkoznak, belőle akarnak erőt és ihletet meríteni, mert meggyőződésük, hogy az apostoli egyház kezdeti melegének és lendületének ő volt a forrása. Az egyetemes egyház a zsinattal meghirdetett reformjában is ezt a gondolatot képviselte. A teológiának az a feladata, hogy segítséget nyújtson ezekhez a törekvésekhez. (...) A könyv ezen a téren akar eligazítást adni, s így akar hozzájárulni az egyházon belül a vallásos élet elmélyítéséhez”.29 A szerző úgy akar megfelelni ennek a célkitűzésnek, hogy a Szentlélekről szóló hagyományos egyházi tanításból merítve, de annak puszta bemutatásán túl, a karizmatikus megújulási mozgalomban felmerülő tapasztalatokat, jelenségeket és fogalmakat értelmezi a szentírási tanúságtétel és a tradíció fényében. így nagy teret szentel annak tisztázására, hogy nű a karizma, mi a szerepe a rendkívüli karizmáknak, mit kell érteni a Lélekben való keresztségen és a Szentlélek közösségén, hogyan kell értékelni az élményszerűség keresését a vallásos életben, mi a hit és a tapasztalat viszonya, milyen szerepet tölt be a Lélek a keresztény ember imaéletében. Mindezeket a Krisztus-Szentlélek- Egyház kapcsolatrendszer terébe állítva elemzi. Sokoldalúan igazolja, hogy az intézmény és a karizma szétválaszthatatlan egységet alkot, éppen ebben áll az Egyház, s benne az emberek üdvözítését munkáló feltámadt Krisztus és Lelkének misztériuma. 28 GAl, F., A Szentlélek kiáradása, 77. 29 Uo. 5. 209
