Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 3-4. szám - Erdő Péter: A hívők nyelvének ismerete mint a plébánosi kinevezés feltétele - Az egyházfegyelem fejlődése III. Ince korától a Trentói Zsinatig
A hívők nyelvének ismerete mint a plébánosi kinevezés feltétele ERDŐ PÉTER A szerző figyelemreméltó biblikus, jogi és humanisztikus felkészültséggel mutatja be az anyanyelv lélektani és társadalmi szerepét, mely a közösségi kötelékek létrehozásában és megerősítésében is megnyilvánul. A bábeli nyelvzavar bibliai történetére utalva úgy ábrázolja a nyelvek különbözőségét mint Isten büntetését (Tér 11,7),100 de kitér a Deuteronomium (MTörv 28,48) és Jeremiás próféta könyvének (Jer 5,15) megfelelő részleteire is, melyek Isten büntetéseként említik azt a helyzetet, amikor a népnek külföldi urak parancsolnak, akik más nyelvet használnak.101 Ezért hát a hívők is szívesebben fogadják a szentségeket, a prédikációt és az egyéb cselekményeket azoktól, akiknek anyanyelve azonos az övékkel, mint olyanoktól, akik ugyan értik és érthetően beszélik a nyelvüket, de mégsem az az anyanyelvűk.102 Mindez, vagyis az azonos anyanyelvűekkel fennálló érzelmi közelség is, nem csupán emberi jognak látszik, hanem inkább isteninek, mert a Szentlélek pünkösdkor éppen azért szállt le az apostolokra, hogy megadja nekik a nyelvek adományát, hiszen szükségesnek tartotta a jelenlévők nyelvének ismeretét az igehirdetéshez és a szentségek kiszolgáltatásához.103 Az egyházon belül az anyanyelv szerepének további megvilágítása kedvéért a szerző hivatkozik arra, hogy a bíborosokat is minden nemzetből választják, hogy ki-ki a saját népének szokásait ismerje, és így együttesen jobban tudják végezni az egész egyházra szóló feladatokat. Ez a megjegyzés azonban vonatkozhat a származási hely ismeretére, vagyis nem feltétlenül csupán a nyelv tudására. Luis Gómez azonban arra is figyelmeztet, hogy Domenico Jacobazzi bíboros szerint,104 aki Antoninus Florentinus105 véleményét követi, általában nem szokás németeket felvenni a bíborosok közé, nehogy az egyház titkait felfedjék a császár előtt. Gómez korában viszont már aligha tartható ez a szokás, mert éppen a német nyelv nehézsége miatt szükséges jelenlétük a bíborosi testületben.106 Gómeznek a nyelvről szóló regulához fűzött magyarázatában felbukkannak olyan szempontok is, amelyek a nemzethez vagy országhoz való tartozással kapcsolatosak. Azt a témát ugyan a kancelláriának egy másik szabálya tárgyalja,107 ám a nyelv kérdésével a nemzet (natio) már a IV. Lateráni Zsinat 9. konstitúciójában összekapcsolódik. 100 Uo. q. 1 n. 9: ed. (Romae) 1540, föl. 59r. 101 Uo. 102 Uo. q. 1 n. 11: ed. (Romae) 1540, föl. 59r („sacramenta et praedicationes ministrata et gesta per homines eiusdem idiomatis grata magis fore et accepta originariis eiusdem linguae, quam si per alium non nativum habentem idioma, licet intelligibile ministrarentur. Et hoc non solum iure positivo, sed etiam a iure divino introductum videtur. Ut quid enim Spiritus Sanctus in Apostolos veniens, illis varris linguis loquendi facultatem daret, nisi putaret necessariam fuisse ad officium praedicandi et ministerii sacramentorum idiomatis intelligentiam; Quilibet enim eos in lingua sua loquentes intelligebant et mirabantur”). 103 Uo. 104IACOBATIUS, D., De Concilio Tractatus, Lib. I, art. 12: ed. Romae 1538, 40b (C). 105 Antoninus Florentinus, Summa Sacrae Theologiae, luris Pontificii et Caesaeri, Pars III, tit. 21 c. 2 § 2: ed. Venedis 1571, fol. 375vb. 106 gómez, Commentaria Reg. De idiomate, q. 1 n. 6: ed. (Romae) 1540, fol. 58v („Cardinales debent eligi de omni natione, ut unusquisque genti suae, cuius mores et aditus notiores habet, facilius et certius valeat iustitiam ministrare: quis enim negabit originarios melius conditiones hominum suae patriae cognoscere, quam quivis alius? ... quamvis de omni natione debeant Cardinales eligi, non tamen consuevit ecclesia de Alemania Cardinales assumere, ne secreta ecclesiae imperatoribus pandantur ... quod tamen hodie male servatur, quia attenta difficultate idiomatis, magis necessarii sunt ex illa natione, quam alia”). 107 Innocentius Vili, Reg. 15: ed. Lugduni 1531, fol. 153rb (Az üresedésben levő vagy ajövőben megürülő javadalmakra pályázók között elsőbbség illeti a helybelieket a máshonnan származókkal, az adott egyházmegyén belülieket, az azon kívüliekkel szemben: „ceteris partibus oriundus non oriundo: et diocesanus non diocesano ... beneficiorum assecutione preferatur”). Erre az elsőbbségre utal már III. Ince pápa is egy, az esztergomi érsekségbetöltésével kapcsolatos intézkedésében (1205. X. 6): X 1.5.4. 155
