Teológia - Hittudományi Folyóirat 49. (2015)
2015 / 1-2. szám - Vincze Krisztián: Miért van a rossz, ha van Isten? - A teodiceai válaszstratégiák apóriáiból Krisztus felé tekintve
Miért van a rossz, ha van Isten? VINCZE KRISZTIÁN 3.4. A válaszstratégiák sérülékenysége Az eddig leírtakban három válaszstratégiát láthattunk vázlatos formájukban, amelyek olyan sémák, melyekbe több szerző gondolatkísérlete is beilleszthető, amikor a világban jelenlevő rossz miértjét akaiják megválaszolni.23 Mindhárom séma kapcsolódik bibliai alapokhoz, de jellemzőjük inkább az emberi spekulációk mentén való előrehaladás, s ugyanakkor a metafizikai fogalmak általi operálás. Alapvető problémánk azonban az, hogy ezek a válaszsémák jogos kritikákat váltanak ki, ha az ember a konkrét, az átélt, az egzisztenciálisan megtapasztalt szenvedések felől közelít hozzájuk. Leibniz nyomán az egyik lehetséges magyarázat az, amely szerint a rossz lehetséges eszköze a jónak, s ilyen szempontból egyenesen építőköve is a lehetséges világok legjobbikának. Ernst Cassirer szerint Leibniz Istene egy racionalizált világkép Istene, akit nagyon nehéz összeegyeztetni a kinyilatkoztatás és a Biblia Istenével, hiszen ha a Biblián keresztül és egyben Leibniz írásain keresztül olvassuk a Teremtő tulajdonságait, akkor csak nagyon ritka egybecsen- gésre számíthatunk. Karl Barth véleménye pedig egyenesen az, hogy Leibniz egyszerűen bagatellizálja a szenvedést azért, hogy minél könnyebben megmenthesse metafizikai szemléletének tökéletes világát.24 A szenvedés nála nem más, mint a jónak a másik oldala, s miközben a világ tökéletességét hangsúlyozza, közben domesztikált, kozmetikázott alakját nyújtja a szenvedésnek. A második elképzelés szerint a rossz az emberi szabadság velejárója, másrészt büntetés és pedagógiai eszköz. Akik ez ellen a séma ellen tiltakoznak, azok azt kérdezik általában, hogy vajon Isten tényleg olyan-e, mint aki fenntartja magának az erkölcsi jogot arra, hogy a szabadság legnagyobb java miatt szenvedni engedje az ártatlanokat? Swinburne szerint — ha ez az ember jogköre lenne — az ember inkább választaná a most ismert szabadságunkkal és szenvedéssel együtt jellemezhető világot, mint a marionett bábú módján való létet, amelyben az ember egyfajta automataként tenné ösztönösen, más alternatíva adódása nélkül a jót. Ez egy meglehetősen teoretikus felvetés Swinburne részéről, amire talán nem mindenki reagálna úgy, mint ahogyan azt a felvetés szerzője véli. Más jellegű az az idevonatkozó kritika még, amely azt jegyzi meg, hogy az emberi szabadságon keresztül magyarázott rossz az csak a rossz egy bizonyos válfaját magyarázza, miközben a több egyéb szenvedésválfaj ezáltal nem kap nagyobb megvilágítást.25 Végül, ha a rossz büntetés és pedagógiai eszköz is lehet Isten kezében, akkor vajon ez a pedagógia nem nevezhető-e fekete pedagógiának, amelyben sokszor szenvednek ártatlanok, illetve sokszor olyan nagymértékű az áldozatok és szenvedésben érintettek száma, hogy az egyértelműen aránytalan büntetésnek tűnne Isten részéről. Isten, aki bölcs, aki mindentudó, éppen ő lenne az, aki a legrosszabb pedagógia mentén tanítana bennünket? Ha a rossz végezetül pedig a világ fejlődésfolyamatának a része, akkor talán az a kérdés tehető fel, hogy nem hord-e magában ez a magyarázat egy bizonyos fokú cinizmust a konkrét szenvedő ember személyével és húsvér mivoltában sokszor tényleg embertelen terhektől sújtott létével szemben. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben ezek az elméletek komoly mértékben hordják magukban az Isten contractiojából levezetett te23 E tanulmánynak nem volt célja, s nem is lett volna ilyen keretek között arra reális esélye, hogy ezeket a válaszstratégiákat a különböző szerzők említésekor részletesen, árnyalt mivoltukban mutassa be. A cél az eddigiekben az volt, hogy e három választípust összefoglalóan, lényegre törően mutassa be. 24 Vö. Kim, Y. S., Theodizee als Problem der Philosophie und Theologie, Zur Frage nach dem Leiden und dem Bösen im Blick auf den allmächtigen und guten Gott, 16—17. 25 Baum, W., Gott nach Auschwitz, Reflexionen zum Theodizeeproblem im Anschluss an Hans Jonas, 137-140. 119
