Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - Hargittay Emil: A magyar nyelv megújítása mint az evangelizáció eszköze Pázmány korában
A magyar nyelv megújítása mint az evangelIzáció eszköze Pázmány korában HARGITTAY EMIL a Pázmány nyelvhasználatát elemzők éppen a vilägisäg kifejezőeszközeinek bemutatására voltak tekintettel a mai napig is. Többen utaltak arra, hogy Pázmány a korabeli élő nyelv formuláit vonta be az írott nyelv használatába, s ezzel tette írásait könnyebben befogadhatóvá és a mai napig is élvezhetővé. Ennek nyelvtörténeti értékét csak egyetlen szerző vonta kétségbe: Kulcsár Endre a Magyar Nyelvőrben 1899-ben megjelent cikkében. Először az ő kutatásait megelőző véleményeket foglalja össze, ahogy írja: „Pázmány Péter nyelvéről tudomásom szerint előttem Erdélyi János, Salamon Ferenc, Kiss Ignác és Bel- lagh Aladár írtak. Mind megegyeznek abban, hogy Pázmány a nyers, igaz magyarságnak képviselője; hogy Pázmány volt az, kiben a magyar próza mind a szószéken, mind az irodalomban tetőpontját érte. »Oly eredeti magyar, oly erővel teljes és művészi próza máig sincs irodalmunkban, mint Pázmányé«, írja Salamon Ferenc. Nyelvművészeti kiválóságát Bellaagh méltatja legtüzetesebben. Az ő véleménye szennt »Pázmány a nép nyelvébe művészi elemeket oltott, azaz stílusa ügyes elegyítése a népies nyelv erejének és gazdagságának a művészi stílus szabatosságával és arányosságával«.” Továbbá: „Tárgya miatt a bibliából, céljához képest, a magyar élet képeiből merít, még pedig szinte kifogyhatatlan választékban. [...] Bár saját vallomása szennt magyarosságra törekszik, a barbárságok visszás hatását nem érzi; sohasem is aknázza ki. E jelenség magyarázatát különben a hitújítás folytán erősen megindult magyarosodásban találjuk. Épen Pázmány javakorára esett hazánkban az idegen ajkúak símulása, mikor aztán nem lehetett többé mód arra, hogy nyelvünket a XV. századig elért fejlettségi fokon megtartsák. Kénytelen-kelletlen belenyugodtak a visszafejlődésbe s mentették, a mit még lehetett; azonban nemcsak a szent nyelvekből megszokott barbárságokat tévesztették tovább, hanem még az elma- gyarosodott tömeg szokatlan szólásaiba is bele kellett az írónak törődnie.” Továbbá: „Elég dicséretére válik Pázmánynak, hogy e zűrzavar közepette is komoly beszédbe ritkán kever tréfás vagy gúnyos kifejezéseket. Legfölebb azért hibáztathatjuk, hogy még egyházi beszédeiben is elkövet egy-egy szójátékot. A Kalauzban is gyakran intéz megszólítást olvasójához, mintha beszélne vele: látd, halhadsza stb.” Továbbá: „Vitairataiban és egyházi beszédeiben egyaránt csak nyers erejét mutogatja.”7 8 Ugyanakkor Pázmány idegenszerűségéről, nyelvi hibáiról is ír. Hiba szerinte, hogy a prédikációiban helyenként rímelő részletek vannak. (Megjegyzem, hogy Pázmány rímes prózájából Sík Sándor írt ki példákat, és ezeket a művészi hatás megvalósulásának tartotta.) Tovább Kulcsár Endre vélekedése: „A finomabb művészi hatáshoz nincs elég teremtő ereje. Csak fordít s ki- sebb-nagyobb szerencsével alakítgat. A rokonértelmű szók halmozásában s a körmondatos szerkezetek kedvelésében idegen iskola nyomdokain jár. Barbárságai nem nagyszá- múak ugyan, de kiváltkép veszedelmesek. Szavajárásában csak korának nyers ereje lüktet; a szerkezetek hajlékonysága, a kifejezésbeli báj, általában a középfokú szépségek ismeretlenek előtte. Jó egy száz év telt el utána, míg az ízlés tisztultával Mikesben és Fa- ludiban a kifejezés sokféle szépségeinek méltóbb fejlesztői támadtak.”" Ha jól értem Kulcsár Endre fent idézett vélekedését, éppen azt kifogásolja Pázmány nyelvében, amit mindenki más előtérbe helyez és értékel: az élőbeszédszerűséget, továbbá idegenszerűségnek tartja a barokk irodalmi stílus általános sajátosságait, a bonyolult szerkesztésű körmondatokat és a szóhalmozásokat. Az viszont kétségtelenül igaz, hogy a Pázmánynál előforduló durvább kifejezések előfordulására máig sem talált senki kielégítő magyarázatot, csupán Pázmányt magát tanúztathatjuk, aki ebben a kérdésben úgy nyilatkozott, 7 KULCSÁR E., Magyar nyelvművészek: Pázmány Péter, in Magyar Nyelvőr, 1899, 241, 243, 244, 247. 8 Uo. 249. 33
