Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)

2013 / 3-4. szám - Lacan, Marc-François: A hit antropológiai struktúrája

A hit antropológiai struktúrája MARC-FRANQOIS LACAN Gondolatmenetünkben elérkeztünk az utolsó megteendő szakaszhoz: nyissuk ki a Zsidóknak írt levelet, melynek szerzőjét nem ismerjük. Ez egy olyan szöveg, amely az állhatatos hitre buzdít, és egy olyan ember áll a középpontjában, akinek kiemelkedik a közvetítő szerepe, valamint az, hogy hívő: ez az ember pedig, jól tudjátok, Jézus. Hallgassuk, mit mond nekünk a sugalmazott szerző. Amit mond nekünk a hitről, azt hiszem, nagyon eredeti, s egyben nagyon mély. 6. A ZSIDÓKNAK ÍRT LEVÉL Idáig úgy beszéltünk a hitről, hogy nem említettük meg Istent. Amiről beszéltünk, az a valóság volt, amellyel az ember szembetalálkozik. Ez a szembesülés keresést vált ki benne: az igazság keresését. Az igazság maga a valóság, amennyiben az ember megpróbál kapcsolatba lépni vele (ti. a valósággal). E keresés célja az, hogy az ember irányt szabjon életének, mégpedig olyat, amelyben képes növekedni és más személyekkel közösségben lévő személlyé válni. A másokba vetett hit aktusa elindítja a valóságos párbeszédet, melynek köszönhe­tően az ember képes önnön alakulását a teljes kibontakozás felé irányítani. Ez az aktus egy az emberekkel szemben meghozott emberi döntés gyümölcse. Mint közvetítő ak­tus, az emberek közötti közösség alapja, melynek köszönhetően személyekké válnak azok, akik egymás kölcsönös jelenlétének örvendenek. Megmaradt még a kérdés, amelyet megfogalmaztunk, de nem válaszoltunk meg: nii a valóság? Nem szűkíthetjük le azon létezők összességére, amelyekkel kapcsolatban állunk, sem a személyekére, akikkel párbeszédet folytatunk. Világmindenségünk egyet­len darabja sem, a létezők közül - melyeket megismerünk azáltal, hogy észlelünk és vé­giggondolunk — egyetlen egy sem, de még az összességük sem válaszol arra a kérdésünkre, hogy mi alapozza meg a valóságot. Azt a megalapozó kapcsolatot keressük, amely alapul szolgál az egész valóságnak és a mi saját valóságunknak is. Az egyetlen lehetséges kijelen­tés arról az alapról, amelyet keresünk, ez: ő más, az a másik, aki nem úgy másik, mint mások. Hogyan keressük azt, amit ráadásul meg sem tudunk nevezni? 6.1. A Fiú íme, elhangzik egy Szó. Valaki szól, és hozzánk szól. Ezt mondja nekünk a Zsidóknak írt levél első mondata. Ez a mondat (Zsid 1,1—2) azt, aki szól hozzánk, Istennek nevezi, ugyanakkor feltárul előttünk Istenben egy kapcsolat is, mégpedig egy Fiúval való kap­csolat: ebben a Fiúban szól hozzánk. Ezenkívül a következő mondatok (Zsid 1,5) idézik ennek az Istennek egy kijelentését, aki így nyilatkozott: „Atyja leszek.” Ez a Fiúra vo­natkozik, akiben Isten beszél hozzánk. Figyeljük meg: ez az egyetlen hely, ahol a levél Isten Jézussal való kapcsolatának kifejezésére az „atya” szót használja. De ez elegendő is. Ez megmutatja számunkra, hogyan tálja fel magát Isten előttünk: Fiában tálja fel magát, és Atyaként mutatja meg magát. Isten egy élő kapcsolat, aki mint ilyen nyilatkoz­tatja ki magát, aki az ő élő Szavában nyilatkoztatja ki magát. Arról van szó, amit a levél kicsit később ki is emel (Zsid 4,12—13) egy olyan sza­kaszban, amely a logosz szóval kezdődik és azzal is zárul, s mindkét esetben „Szó” a jelen­tése (e szövegrész fordításai általában hibásak). íme, a szöveg: „A Szava Istennek ugyanis 215

Next

/
Oldalképek
Tartalom