Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - Lacan, Marc-François: A hit antropológiai struktúrája
MARC-FRANQOIS LACAN A hit antropológiai struktúrája élő, hatékony, és élesebb minden kétélű kardnál, behatol a lélek és a szellem, az ízületek és a velők elágazásaiig, és megítéli a szív szándékait és gondolatait. Nincs olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte; minden fel van fedve és ki van nyitva szeme előtt. Vele szemben miénk a szó.” Ez azt akarja mondani, hogy a mi szavunknak válaszolnia kell Isten élő Szavára. Párbeszédről van szó, amelyre Isten meghív, amikor szól hozzánk. Az ő Szava eléri a szívünket, hogy felismeijük, milyen döntést kell hoznunk, és látja azt, amit csinálunk. Elrejthetjük mások elől, sőt időnként még magunkat is igyekszünk becsapm. A Szó, amely választásra hív nunket, látja a válaszunkat, az igazi válaszunkat. A kérdés, Istennel szemben, aki szól hozzánk, az, hogy hiszünk-e vagy sem az ő élő Szavának, vagyis neki adjuk-e vagy sem a szívünket. Ezt a szívet, mely mindig nyitva áll előtte, szabadon kell felajánlanunk az ő Szavának. Válj a válaszunkat, hogy irányíthassa keresésünket és segíthesse beteljesedésünket. E válasz visszautasítása (amikor tudatos) bűn elkövetését jelenti, amelyet hívhatunk „eredeti”-nek abban az értelemben, hogy ez áll minden más bűnünk eredeténél, minden megosztottságunknak és mindannak eredeténél, ami bezár minket Isten és mások előtt. Itt éppen a levél központi témája jelenik meg: a Fiú eljövetele, aki az emberek testvérévé válik, hogy megszabadítsa őket abból a hűtlenségből, amelybe a hit visszautasítása zárta őket. Emberré válik, hogy irgalmas és hűséges főpap legyen, aki felajánlja önmagát a nevükben. Az irgalom és a hűség indítja erre az önfelajánlásra, amely kieszközli a bocsánatot a hűtleneknek, és akiket ismét meghív arra. hogy higgyenek abban, aki új szövetséget kínál nekik, amely megpecsételi Jézus Knsztus áldozatát. Ez az, amit a szöveg közepe mond nekünk (Zsid 9,11-15). A hit aktusa által, mely önfelajánlásra indítja, Jézus a közvetítő Isten és az emberek között, Istennek a Fia, az embereknek pedig testvére: benne valósul meg Isten és az emberek közti szövetség. Ennek a szövetségnek a princípiuma az ő önfeláldozása, az ő hitének és állhatatosságának az aktusa. Mivel hívő volt, feláldozta magát; mivel állhatatos volt, szenvedett, hogy hitét tökéletességre vigye.2 Ezt a témát a levél részletesen kifejti. Csak két szöveget idézek, amelyekben kellő súllyal szerepel. Az első (Zsid 2,10): „Illett ugyanis, hogy az, akiért és aki által minden lett [vagyis Isten], mivel számtalan fiát elvezette az üdvösségre, az üdvösség úttörőjeként [pionnier] a szenvedés által tökéletesítse.” „Úttörő”, görögül arkhégosz·, „tökéletesíteni”, görögül teleioó. Ez a két kifejezés a második szövegben is megjelenik (Zsid 12,1—2): „Ezért mi [...] kitartással fussuk meg az előttünk lévő pályát. Emeljük tekintetünket a hit úttörőjére és tökéletesítőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, és most Isten trónjának jobbján ül. Igen, gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt el, hogy ne lankadjatok, és bensőleg el ne csüggedjetek.” Mindkét szövegben a szenvedés, azzal, hogy a hitet próbának veti alá, azt tökéletes hűséggé alakítja. Jézus a hívők közül az első hívő. A hit aktusa által — felajánlja magát és szenved értünk — ő a közvetítő. Benne létrejön az egyesülés az emberek és Isten között, egyfelől tehát ott vannak az emberek, akikért szenved — akik a testvérei —, másfelől ott van Isten, akinek feláldozza önmagát, akinek ő a Fia. A hit — Jézusnál is és azoknál is, akik követik - a kereszthez vezet. A kereszt pedig azt a két irányt jelképezi, amelyek felé a hit aktusa megnyit minket: megnyílunk mások 2 Hagyományosan a teológusok és az exegéták Jézusnak nem a hitéről, hanem az Atyába vetett feltétlen bizalmáról beszélnek. (A szerk.) 216
