Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - Lacan, Marc-François: A hit antropológiai struktúrája
MARC-FRANQOIS LACAN A hit antropológiai struktúrája 4.1. Kilépés a személytelenből Aki megteszi a hit aktusát, kilép a személytelenből. A hit aktusának megtétele olyan lények jelenlétét feltételezi, akik beszélnek egymáshoz, egy „én”-nek a jelenlétét, aki egy „te”-t hallgat, és miután az szólt hozzá, egy „én”-nek a jelenlétét, aki elismeri ennek a „te”- nek a másságát a mindkettejük által felvállalt párbeszédben, amely megnyitja őket egymás felé. Ebben a párbeszédben nem elégszem meg azzal, hogy tudomást szerzek valamiről, hanem valakit ismerek meg, felfedezem a tőlem való különbözőségében, és mint olyat elismerem. És ez teszi lehetővé, hogy higgyek neki, megbízzak benne, higgyek benne. Ily módon gondolatmenetünk döntő fontosságú, „kruciális” pontjához érkeztünk. Ez a „kruciális” szó arra utal, hogy valaki útkereszteződéshez [croisement] érkezett. Az imént tehát azt hangsúlyoztuk, hogy az emben élet — a találkozásokkal, amelyek létrehozzák, és a kapcsolatokkal, amelyek ezekből szövődnek - alapvetően egymáshoz beszélő személyek közötti párbeszédre épül. És a hit aktusa az, ami lehetővé teszi, hogy ez a párbeszéd valóságos legyen. Fejtsük ki még jobban az eddig mondottakat. A párbeszédben, amelyben egy „én” és egy „te” beszélnek egymáshoz, kölcsönös megismerés jön létre, s ez a megismerés egyben egy másság elismerése. Ez azt jelenti, hogy a személy, akihez beszélek, felismer- hetetlen marad a puszta tudás számára. Nem fokozható le tárggyá, amelyet elemző tevékenységemmel meghatározhatnék, ellenőrzésem alá vonhatnék és felhasználhatnék: ő egy alany, akivel kapcsolatban állok. Ami ezt a kapcsolatot megkülönbözteti a tárgyakkal létesített kapcsolattól: a párbeszédem ezzel a konkrét személlyel. Ez a párbeszéd, melynek során kifejezzük önmagunkat a másiknak és beszélünk egymáshoz, nos, ez a párbeszéd érteti meg velünk, hogy kik vagyunk, és hogy7 különbözőek vagyunk. 4.2. Közvetítő hit Ennek a párbeszédnek azonban fejlődnie kell. Akkor fog fejlődni, ha a hit aktusa megnyit minket egymás felé, ha a bizalom összekapcsolódik a megismeréssel, ha nem pusztán arra törekszünk, hogy olyan szavakat mondjunk ki, amelyek kifejezik gondolatainkat vagy elképzeléseinket arról a világról, amelyben mindketten élünk, hanem ha arra törekszünk, hogy azt mondjuk ki, akik vagyunk és azt, hogy milyen keresés irányítja életünket. Ebben a hit aktusa közvetítőnek bizonyul. Ez azt jelenti, hogy egy út nyílt meg előttünk: nem olyan, mint sok más út, hanem élő út. Másképpen kifejezve: ez az út nem egy megteendő távolság, hanem egy követendő irány. Az, ami mozgásba hoz minket: egy kapcsolat, és ez a kapcsolat nem a múlandó dolgok rendjébe tartozik. Általa új szintre emelkedünk, a maradandó dolgok rendjébe lépünk. Ez azonban rejtve marad, amikor a beszélgetés folyamán a másik szól, kérdést intéz hozzánk, amikor a másikkal szemben olyan döntést kell hoznunk, amely irányt szab élettörténetünknek: hinni vagy nem hinni. Kockáztatnunk kell a másikkal szemben, a másikkal szemben, aki egyetlen. Hinni azt jelenti, hogy elfogadom őt úgy, ahogy van, elfogadom a keresést egy olyan párbeszéd közvetítése által, amelynek köszönhetően mindketten megnyílunk az újdon212
