Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - Lacan, Marc-François: A hit antropológiai struktúrája
A hit antropológiai struktúrája MARC-FRANpOIS LACAN ha ellenkezést tapasztal, akkor hite elfojtott hitté válik, és a továbbiakban visszafojtott állapotában fog megnyilvánulni. Említettem a tudat alattit. Abban az értelemben használom ezt a szót, amelyben a pszichoanalízis az után használta, hogy felfedezte a tudat alatti megnyilvánulásait minden ember élettörténetében. Az, hogy felfedezte (mármint a pszichoanalízis), még nem jelenti azt, hogy meg is határozta volna, hanem csak azt, hogy hallotta megnyilvánulni. Azt mondhatjuk — és egyáltalán nincs szó meghatározásról —, hogy a tudat alatti az az igazság, amely akkor beszél az emberben, amikor az ember a maga élettörténetében oda jutott, hogy elfojtja azt. Állandó veszély az ember számára, hogy önmagát saját tudatában visszatükröződő énképére szűkítse le. Az embernek állandóan emlékeznie kell arra, hogy ki kell lépnie ebből az énből, ahelyett, hogy elfogadná ennek az énnek a követelését, hogy középpont lehessen. Amikor az igazság beszél és hallatja hangját a tudatalattin keresztül, ezt azért teszi, hogy kérdést intézzen az emberhez és felszólítsa arra, hogy a sokféle „te”-vel kapcsolatban lévő „én”-né váljon. Ezekkel a „te”-kkel folytatott párbeszédre hívja meg őt az igazság. Miért? Mert ebben az „én” és „te” között szabadon létrejött párbeszédben a személyek előrehaladnak az igazság keresésében. Ez a keresés ugyanis az, aim beszélésre és meghallgatásra készteti őket. 4. A SZEMÉLYTELEN ÉS A PÁRBESZÉD Nézzük tehát ezt a felnőttek közötti párbeszédet. Felnőttön azt értjük, akinek biológiai felnövekedése ugyanakkor ment végbe, mint a pszichés és spirituális felnövekedése. A kétfajta felnövekedés azonban nem mindig megy végbe egymással párhuzamosan. Párhuzamosan csak akkor mennek végbe, ha az egyén növekedése folyamán azzá a hívővé vált, aki belépett a másokkal folytatott valóságos párbeszédbe, fejlődik is benne, s így eléri saját személyes érettségét. Ezzel úgy mutattuk be a hit aktusát, mint a megismerés és a bizalom aktusát. Az emberek azáltal, hogy végbeviszik a hitnek ezt az aktusát, személyekké válnak, olyan lényekké, akik beszélnek egymással. Olyan lényekké, akik beszélnek egymással, és nem pusztán beszélő lénnyé. Ezzel a különbségtétellel arra az igazi szóra és arra az igazi meghallgatásra kívánok utalni, amelyek a valóságos párbeszéd alkotóelemei, és amelyeket az igazság hoz létre. Ha ugyanis keressük az igazságot, az azért van, mert az igazság indít minket keresésére. Tudunk ugyanis úgy beszélm, hogy a szóbeli közléseket így foglalhatnánk össze: az ember beszél, az ember beszélt — a szót információk közlésére használtuk. A nyelv ezen használata lehetővé teszi, hogy azok, akik hallgatják a szót, tudásukban gyarapodjanak: az ember beszélt, és nem csak azért, hogy ne mondjon semmit; az ember meghallgatta és megjegyezte az elmondottakat. Egy olyan beszédtípus keretén belül maradtunk, amelynek az a célja, hogy ismereteket cseréljünk ki egymással, adjunk és kapjunk, tanításról van szó, amelyet az egyik ember nyújt, a másik ember befogad. De miféle ember? Az ember. A szónak ezt a használatát a személytelenség jellemzi. 211
