Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: Pauler Ákos pedagógiai eszméi
Pauler Ákos pedagógiai eszméi KUMINETZ GÉZA Pauler úgy gondolja, hogy a gyermek az etikai értékre intuitíve jön rá, ami azt érvényesítem akaró érzületet eredeztet. A nevelés fő feladata itt ennek az erkölcsi érzületnek az ébresztése, feltárása, fejlesztése. Hiába beszélünk a diák előtt az irgalmasság és az emberszeretet kötelmeiről, ha az a növendék még soha sem érzett szívében szánalmat és rokonszenvet embertársaival szemben. Tehát „megfelelő affectiv alap nélkül erkölcsi meggyőződés létre nem jöhet. Tudjuk azt is, hogy az erkölcsiség s általában az egyéni érzület és jellem nem egy sajátos nevelési vagy tanítási funkciónak lehet gyümölcse, hanem csak a pedagógiai behatások összességének eredménye. És mégis hiszünk az erkölcsi oktatás nagy fontosságában, mert tapasztalás szerint az emberek csaknem épp annyiszor ítélnek vagy cselekszenek erkölcsileg helytelenül érzületi defektusból vagyis erkölcstelenségből mint erkölcsi fogalomzavarból. A jó erkölcsi érzület és jellem maga még kiegészítésre szorul a helyes erkölcsi belátás irányában. Az erkölcsi jóság és derékség erkölcsi képzetség nélkül vak, mely az ösztön biztosságával gyakran megtalálja a helyes utat, különösen egyszerűbb esetekben, de annál többet téved bonyolult és nehéz helyzetekben. Azok, akik jó és derék érzület mellett inkorrekt cselekedetekre vehetők rá vagy éppen összeütközésbejutnak a jogrenddel, gyakran erkölcsi képzésük, etikai oktatásuk elhanyagolásának áldozatai. Az erkölcsi oktatás hivatva van az erkölcsi nevelés érzületi eredményeit intellektualizálni, hogy a reflexiót bevigye a szív birodalmába is, nem hogy azt pótolja, hanem hogy eredményeit öntudatba emelje, kodifikálja s így az értelemben is megrögzítse az erkölcsi kötelmeket és eszményeket”.31 Az oktatás itt csak segédkezhet, tekintélyelven nem parancsolhatja meg az erkölcsi szabályokat, ha nincs meg a megfelelő érzelmi-érzületi diszpozíció. Ez azt is jelenti, hogy „az erkölcsi ideálokat nem az értelmi belátás teremti, csak ezek gyakorlati vonatkozásait: a normák és maximák formulázá- sát eszközli”.32 33 Ahhoz, hogy az erkölcsi értéket megismerhessük és magunkévá tehessük, egyszerre kell egy erkölcsi tettet és a neki megfelelő érzületet appercipiálnunk. Csak ennek alapján tudunk erkölcsi ítéletet hozni. Itt a nevelés a tettnek a neki megfelelő érzület alapján való megítélésének fejlesztésében áll. Az oktatásnak pedig az erkölcsi eszmének és eszménynek a fogalmi feldolgozását kell elvégeznie úgy, hogy a növendék az eszményből képes legyen levezetni a konkrét normákat, maximákat, melyek az erkölcsi ideál funkciói. Az eszményekre kell tehát a hangsúlyt fektetni, különben az erkölcsi oktatás ún. kazuisztikus felfogása és érvényesítése képtelenné teszi a növendéket az élet sajátos egyedi eseteiben a kellő ítélet meghozatalára, ahol sokszor tompítani kell a normák és maximák kötelező erejét, s ezt csak az eszmény helyes ismerete és szeretete teszi lehetővé. Ugyanakkor az eszmény megvalósítását az egyes korok és életérzések másként fogták tel. Ha beszélhetünk az erkölcsi életben fejlődésről, akkor ezt úgy képzelhetjük el, mint az eszmények egyre alaposabb, tudatot meghatározó ismeretét, egyre gazdagabb alkalmazásukat. Például „az emberszeretet eszményének megvalósítása érdekében mi egészen másféle és sokszor homlokegyenest ellenkező maximákat követünk, mint a pár száz év előtti emberiség. Sok dolgot inhumánusnak érzünk ma, amin a múlt nem ütközött meg s viszont valószínűleg a jövő társadalma sok intézményünket és szokásunkat emberteleneknek fogja találni, melyeket ma még nem tartanak annak . A növendéket rá kell tehát arra vezetm, hogy az eszmény örök, de a belőle levont normák koronként változhatnak, s különbséget kell tudni tennie az eszmény és a norma 31 Vö. Pauler, Á., Az erkölcsi oktatás elméletéhez, in Magyar Paedagogia (1905), 258-259. 32 Vö. Pauler, Á., Az erkölcsi oktatás elméletéhez, in Magyar Paedagogia (1905), 262-263. 33 Vö. Pauler, Á., Az erkölcsi oktatás elméletéhez, in Magyar Paedagogia (1905), 268. 163
