Teológia - Hittudományi Folyóirat 47. (2013)
2013 / 1-2. szám - KÖNYVSZEMLE / KÖNYVEK JOHANN GOTTLIEB FICHTE SZÜLETÉSÉNEK 250. (2012) ÉS HALÁLÁNAK 200. (2014) ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL - Rokay Zoltán: Manfred Kühn: Johann Gottlieb Fichte. Ein deutscher Philosoph. 1762-1814.
KÖNYVSZEMLE KÖNYVEK JOHANN GOTTLIEB FICHTE SZÜLETÉSÉNEK 250. (2012) ÉS HALÁLÁNAK 200. (2014) ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL A Bajor Tudományos Akadémia 50 év kiadói munkát zárt le, amikor 2012-ben közrebocsátotta Fichte összkiadásának 42. kötetét. A kiadás nem csak a filozófus nyomtatásban megjelent műveit foglalja magában, hanem kézirat-hagyatékát, előadásainak helyszíni jegyzeteit, levelezését és kortársainak tanúságait. Ez a kiadás lehetővé teszi Fichte gondolkodásának és rendszerének az eddiginél hitelesebb megismerését, és segít annak kor- és gondolkodástörténeti elhelyezésében. A 2012-ben megjelent Fihte-monográfiák már bőségesen élnek ezzel a lehetőséggel. Ezek közül hármat szeretnék röviden ismertetni: MANFRED KÜHN: Johann Gottlieb Fichte. Ein deutscher Philosoph. 1762-1814. Biographie, C. H. Beck München 2012 682 oldal A szerző (1947) egyetemi tanár a Purdue Umversity-n (USA) és a marburgi egyetemen. Terjedelmes monográfiájában abból indul ki, hogy Fichte élete egy „tragikomédia” volt, amely abból származott, hogy7 Fichte alaptermészeténél fogva nem volt képes és nem volt hajlandó alkalmazkodni. Ezt Fichte erénynek tartotta. Ezt bizonyítja (többek közt) Fichte állásfoglalása a jénai egyetemista-csoportosulások feloszlatásának kérdésében, az ú.n. „ateizmus-vitában” tanúsított magatartása, berlini rektorsága. Kühn bőségesen idézi Fichte kortársainak (Goethe, Schiller, Jacobi, Reinhold, valamint a romatiku- sok) tanúságait. Ezek nem egy esetben képmutatók: Fichtét nyilvánosan „Titánnak” nevezik, a háta mögött pedig rovására ékelődve „Kauz"-nak (komikus madár) minősítik. Előadásait hol dicsérik, hol összefüggéstelen „hablatynak” mondják. Fichte egyéniségének kialakulásához (vagy deformálódásához?) kétség kívül hozzájárultak megaláztatásai: diákkorában a felügyelő diák részéről, mint házitanító a mindenkori család részéről, a munkahelyi konfliktusokban és a francia megszállók részéről. Ehhez hozzájárult az örökös pénzhiány, amely kéregetésre és adósságokba kényszerítette. Kühn Fichte egyetlen ránkmaradt életrajzát, a filozófus fiának művét, mint családregényt „mythosznak” minősíti, és a kritikai kiadásban megjelent dokumentumok segítségével igyekszik „de- mitologizálm”. Ez a vállalkozása sikerül is, amennyiben bepillantást nyerünk Fichte életének intimitásaiba (hacsak nem megfontolt rágalmakról van szó) és értesülünk Fichte alkohol iránti hajlamáról. Ami azonban fontosabb, Kühn rámutat Fichte és Kant gondolkodásának lényeges eltérésére, valamint, hogy Fichte elsősorban „teológus” és csak másodlagosan filozófus. Figyelmet érdemel, amit a szerző Fichtének „A német nemzethez” intézett beszédeiről mond (amelyek értéke valóban kérdésesnek minősíthető): „Énrám ez úgy hat, mint a vallásnak a nemzeti politikába való lealázása” (573). Ebben igazat kell adnunk Kühnnek. Valamint abban is, hogy Fichtét az NS-rendszer az ő élő- harcosának tekintette. Kár, hogy Kühn nem szól arról, hogy az NDK Fichtét önmagának sajátította ki. A vallás politikai demagógiává torzulásának voltak előzményei: így az egyházi rend szentségének tagadása és a papok „prédikátori'-jelölése, valamint az, hogy 116
