Teológia - Hittudományi Folyóirat 46. (2012)
2012 / 1-2. szám - Kránitz Mihály: A II. Vatikáni Zsinat ökumenikus pápái
KRANITZ MIHÁLY A II. Vatikáni Zsinat ökumenikus pápái mivel a zsinatot követő időben az ökumenikus eufória együtt járt a katolikus hagyomány érzésének elvesztésével a fiatal generáció látványos tüntetései révén. II. János Pál „a visszafordíthatatlan ökumenizmus pápája”, a pápaság történetében az első ökumenikus körlevél megfogalmazója volt, aki az egység kérdését is ökumenikusán kívánta megközelíteni. Személyes emberi stílusával pozitívan nyilvánult meg az ökumenikus találkozásokban, és sajátos értelmezésében összekötötte az ökumenizmus és a vértanúság fogalmait. A nagyobb eredményeket követően (európai ökumenikus nagygyűlések, a római katolikus-evangélikus közös nyilatkozat) mintha megtorpanás állt volna be az ökumenikus úton, melynek továbbra is egyetlen megfogalmazható célja a látható egység elérése. A látszat mögött azonban félévszázad ökumenikus elkötelezettsége és törekvése húzódik meg, mely biztosítja a mindenkori római pápa személyén keresztül a továbblépést. 2. A II. VATIKÁNI ZSINAT ÚJDONSÁGA ÉS A KERESZTÉNY EGYSÉGTÖREKVÉS A II. Vatikáni Zsinat volt az a hajtómotor, amely elindította, meggyorsította és folyamatossá tette a zsinat éveiben és az azt követő időszakban is az ökumenikus kapcsolatokat a katolikus egyház és a többi egyház között. A korábban létrejött genfi székhelyű Egyházak Világtanácsa is nagymértékben hozzájárult, hogy a zsinat ökumenikus felkészülése megfelelő legyen, mert a maga részéről ösztönözte a meghívások elfogadását, és ha kellett, hatást fejtett ki ennek érvényesítésére. Az eredmény igazi „forradalom” lett, mert az ökumenikus határozat (Unitatis redintegratio, 1964) teljesen elismerte a keresztény egységkeresésnek ezt az útját, s ezzel mintegy fátylat borított XI. Plusz pápa elítélésének (Mortalium animos, 1928) korszakára. A nem katolikus megfigyelők zsinati részvételének tapasztalata az együttműködés korábban soha nem látott alapjait fektette le, mely a továbbiakban a kétoldalú megbeszélések számára létrehozott vegyes bizottságok kialakításában folytatódott.4 A katolikus egyház integrációja a genfi ökumenikus struktúrákba mindkét fél részéről valódi feltételezésnek tűnt. Ötven év távlatából egy kiegyensúlyozott történelmi értékelés adható azokról a nagy folyamatokról, melyek akár katolikus részről, akár az Egyházak Világtanácsa részéről megnyilvánultak. A változások nemcsak a teológia szintjén voltak érezhetőek, hanem az egyház életében, lelkiségében és katekézisében is. Az ökumenikus törekvés helyet kapott a katolikus gondolkodásban, melynek elsősorban jelentős területe az egységért végzett imahét volt. Mára ennek megszilárdult hagyománya van, szemben a zsinat előtti évekkel, és ez több egy eltűnő pillanatnál, ez egy valóságos találkozás külön-' böző felekezetű keresztények között. A többi keresztényt már nem a korábbi kategóriák (eretnek, szakadár) alapján osztályozzák, inkább az összetartozást lehet megtapasztalni a közös keresztény örökség elfogadásával, s ezt mára egyre több felől lehet hallani. A zsinat előtti nemzedék legalább „jó hittel” gondolt a nem katolikusokra, a más vallású hívő mintájára. A különböző keresztény felekezetű hagyományok között a zsinatnak köszönhetően már tény a különbözőség elfogadása, akár az istentiszteleti formában, akár az egyházi szervezetben. A „másik iránti 4 Már a zsinat meghirdetése napján, 1959. január 25-én érezhető volt, hogy a római katolikus egyház egy fordulat előtt áll, melyet később egy „második reformációnak” is neveztek. Vő. Rynne, X., Die zweite Reformation. Die erste Sitzungsperiode des Zweiten Vatikanischen Konzils. Entstehung und Verlauf Kiepenheuer&Witsch, Köln-Berlin, 1964. TEOLÓGIA 2012/1-2 58
