Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 3-4. szám - Rózsa Huba: A házasság és a család a bibliai hagyományban
A házasság és a család a bibliai hagyományban RÓZSA HUBA 1 Tegyük föl, hogy valaki feleséget vesz, együtt hál vele, de aztán nem talál tetszésre nála az asszony, mert valami taszítót (תורע רבד) fedez föl rajta. Válólevelet ír hát neki, kezébe adja, és elbocsátja házából. 2El is hagyja házát, s hozzámegy egy másik emberhez. 3A má- sik ember azonban szintén elfordul tóle, válólevelet ír, kezébe adja, s elküldi házából. Vagy meghal az a második ember, aki feleségül vette. 4Ilyenkor az első ember, aki elbocsátotta, nem veheti el újra feleségül, mert tisztátalanná lett. Ez utálat tárgya volna az Úr, a te Istened szemében, s nem szabad a földet, amelyet az Úr, a te Istened ad neked örökségül, bűnnel terhelned” (MTörv 24,1—4). A törvény szövegéből kitűnik, hogy válásra csak a férfinak van lehetősége, aki az asz- szonynak válólevelet ad, és az asszonyt a házasság kötelékéből elbocsáthatja (MTörv 24,1).27 Ezzel a házasság felbontottá válik, s mindkét fél új házasságra léphet. A válólevél- ben jelezni kell az elbocsátás okát, de a bibliai szövegben a ״visszataszító dolog” (רבד תורע ’ervat dabar) nincs közelebbről meghatározva, és később Jézus korában ezt az írás- tudók különféle módokon fejtik ki.28 A válólevél szélesebb körben elterjedt használatára a prófétai hagyomány is utal, amikor Isten és népe, Izrael viszonyáról beszél: ״S azt is lát- ta (Júda), hogy elűztem magamtól a hűtlen Izraelt, mert házasságtörést követett el és válólevelet is adtam neki. De hitszegő nővére, fúda mégsem félt, hanem elment, és ő is paráználkodott” (Jer 3,8; vö. íz 50,l).29 A válás Istennek nem tetsző voltának jelét is megtaláljuk a bibliai hagyományban a fogság utáni időben, amikor elterjedt a gyakorlat, hogy a férfiak elbocsátották idősebb feleségeiket, és fiatalabb nőket vettek el. Ezt a gyakorlatot ítéli el Malakiás, hivatkozva Isten eredeti teremtő szándékára: ״S egy másik dolog, amit elkövettetek: Könnyeitekkel áraszt- játok el az Úr oltárát, sírással és jajgatással, amiért nem tekintek többé az áldozatra, és semmit sem fogadok kedvesen a kezetekből. S azt kérdezitek: ,,Miért?” Azért, mert az Úr a tanú közöt- ted és ifjúkori feleséged között, akihez hűtlen lettél, noha ő volt a társad, a szövetséggel elkötele- zettfeleséged. Nemde egy élete van annak, aki testből és lélekből áll? És mi a vágya ennek az egy- nek? Az, hogy utódai legyenek az Isten által. Tartsátok hát tiszteletben életeteket, és ne légy hűtlen if úkorifeleségedhez. Mert gyűlölöm a válást — mondja az Úr, Izrael Istene—, és azt, hogy igazságtalansággal borítsa el az ember a ruháját — mondja a Seregek Ura. Tartsátok hát tisztelet- ben az életeteket, és ne kövessétek el ezt a hűtlenséget!” (Mai 2,13—16) Nincs jele annak, hogy Malakiás a válás lehetőségét, a Második Törvénykönyv rendelkezését hatályon kívül akarta volna helyezni, és próféciája a nyilvánosság előtt nem is tette kétségessé a válás gyakorlatát. Inkább arról van szó, hogy megkülönböztetést tesz a jogilag éppen még meg- engedett és az erkölcsileg jó között. Számára erkölcsileg rossz, ha valaki a hosszú éveken át vele élt izraelita feleségét a házasságból elbocsátja.30 Fontos az a tény is, hogy Isten ere- deti teremtésbeli szándékára hivatkozik (az ״egy test” kijelentésre Tér 2,24), ami később Jézus a házasság felbonthatatlanságáról mondott tanításában ismét megjelenik. 27 A MTörv 24,1-4 szövegének részletes elemzését a kutatástörténet bemutatásával lásd Pressler, C., The View of Women Found in the Deuteronomic Family Laws (BZAW 216), Berlin 1993, 45-62; Otto, E., Theologische Ethik, 54—57. '8Jézus korában két írástudó, Hillel és Sammaj értelmezték az ״ervat dabar” jelentését. A két értelmezési irány elsősorban abban különbözött egymástól, hogy Hillel szerint a férfi bármi okból, kis dologból is elbocsáthatja feleségét. Ezzel szemben Sammaj tartózkodóbb álláspontot képvisel, és súlyosabb okot jelöl meg a válás okául. 29 De Vaux, R., Les institutions I, 60—62. 30 Deissler, A., Zwöifpropheten III, (NEB), Würzburg 1988, 329. TEOLÓGIA 2011/3-4 209
