Teológia - Hittudományi Folyóirat 45. (2011)
2011 / 3-4. szám - Hankovszky Tamás: Az idő és a történelem keresztény felfogása
HANKOVSZKY TAMÁS Az idő és a történelem keresztény felfogása szent idejével, mint az archaikus felfogás véli, és így nem válhat uralkodóvá a jelentős és a jelentéktelen pillanatok ciklikus váltakozásának élménye. A szent és a profán éles szembenállását az tompítja, hogy egyrészt az ünnep alkalmával megismételt szent idő nem mitikus, a szokványos időfolyamon kívül eső valóság, hanem éppúgy történél- mi jellegű, mint a hétköznapok sora, másrészt az ünnepek közötti időszakok is megszen- telt idők. Teljes összhangban azzal az általános vallási képzettel, hogy az időt az teszi szentté, hogy benne az istenség van jelen, a zsidóság azért értékelhette fel az Eliade terminoló- giájával profánnak nevezett időt, mert egyáltalán nem érzékelte profánnak, Istentől el- hagyottnak. Az idő egésze szent, mert minden pontján lehetőség van az Istennel való ta- lálkozásra. Az ószövetségi időfelfogás e második, döntő komponense szerint egyáltalán nem kell hátat fordítani a mindennapi élet világának, hogy kierkegaard-1 módra folyto- nosan az idő egy múltbeli pontján váljunk egyidejűvé az Istenséggel, de még csak nem is kell kivárni, míg a visszatérő ünnepek újra jelenvalóvá teszik az Istent az emberek vilá- gában, mert ő állandóan megtapasztalható a nép életében megnyilvánuló történelmi tettei által. Az Ószövetség népe Istent a történelem urának hitte, és a történelmi idő esemé- nyeiben, a háborús sikerekben vagy vereségekben, a személyes jólét vagy balsors tapasz- talatában élte át a vele való kapcsolatot. Az istenkapcsolat ideje tehát éppen annyira a hét- köznapi jelen, mint a múlt. Mindazonáltal hiba volna alulértékelni Isten múltbeli nagy tetteinek jelentőségét a későbbi nemzedékek szempontjából, hiszen az atyák történetéhez való kötődés a nép identitásának egyik alapja, és mert az ünnepek rendszere és a gondosan ápolt hagyomány továbbra is az egyes ember élményvilágába építi a múltat. Ám a zsidó valóságtapasztalat és időélmény legjelentősebb vonása mégis az itt és most közegében megvalósuló, tehát jelenbeli és evilági istenkapcsolat lehetőségének hangsúlyozása. Az ószövetségi időkoncepciót nagyban meghatározza, hogy az időt strukturáló is- tenkapcsolat az ember és az Isten szabadságából fakadó bonyolult összjáték eredménye. Az, hogy szabad felekről van szó, azzal jár, hogy az egymást követő események kiszámít- hatatlanok, egyediek és megismételhetetlenek, és így minden pillanat soha vissza nem térő sajátos, történelmi lehetőség. Ezért van az, hogy az időre vonatkozó döntő tapaszta- latot nem annyira a hajdani példaszerű események ismétlése uralja, hanem inkább az ember bűn és megtérés között ingadozó cselekvése és Isten ezzel összefüggő mindig új közbelépése a világban. Az idő, amelynek érzékelése és mérése a benne végbemenő vál- tozások segítségével történik, így már nem csak és elsősorban nem kozmológiailag, a természeti jelenségek ciklikus váltakozása segítségével fogható fel, hanem historizálódik.8 Két szabad partner interakcióinak következményeként előálló mindig új események fo- lyamaként jelenik meg. Az idő ószövetségi teológiájának alapvető belátása éppen az, hogy létezik valódi új- donság. Nemcsak valóságos, de változatlan, időtlen múlt van és változékony, de lényeg- télén jelen, mert az idő előre ki nem számítható újszerű események soraként élhető meg. S mivel nemcsak az ünnep, de a hétköznap is eredendően az Istennel való kapcso- lat közege, ezért a történelem minden pillanata szent. Ez a történelmi idő felértékelését jelenti. Azt a tudatot hozza magával, hogy a történelem lényeges, a múltból ki nem szá- mítható, arra nem redukálható események színtere. Az ember üdvösségének sorsa a je- lenben dől el, ezért minden perc morálisan jelentős. Bultmann, R., Történelem és eszkatológia (ford. Bánki, D.), Atlantisz, Budapest 1994, 33—38. 154
