Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Legéndy Kristóf: A hegeli dialektika és az isteni gondviselés
LEGÉNDY KRISTÓF A hegeli dialektika és az isteni gondviselés sok a dialektika törvényének megfelelően mennek végbe (tézis - antitézis - szintézis4), így alakult ki az élővilág, amelyből kiemelkedik az ember a maga értelmével és szellemi valóságával. A Világszellem tehát a tiszta létből az abszolút eszméig fejlődik5 (lét - lényeg - fogalom). Hegel filozófiájában megjelenik - ha néhol rejtetten is - a lét prioritása a lényeghez képest. Ezt a gondolatot vették át később az egzisztencialisták, különösképpen Jean-Paul Sartre6: „Az ember először létezik, önmagára talál, feltűnik a világban és csak aztán definiálja magát. ”7 Ha elfogadjuk, hogy a világ (a természet) működését a dialektika szabályozza, akkor ezt olyan egyetemes és tökéletes világtörvényként kell tételeznünk, amely alól nem lehetséges kivétel, sem az ontológiai, sem a szellemi rendben. A dialektika hegeli értelmezése tehát nem csupán logikai érvényességre tart igényt, mint módszertan, vagy mint a gondolkodásnak egy típusa, hanem ontológiai és metafizikai státusra is. A művészet, amely egyaránt anyagi és szellemi alkotás, ezért is kivallóan alkalmas a dialektika bemutatására. A műtárgy a művész tézise, amely egy adott esztétikai közösség előtt áll, önmaga anyagias és tárgyiasult formájában. Az esztétikai közösség vagy ízlésközösség (mint antitézis) a műtárgy megtekintése előtt nem rendelkezik a tézis sajátos szellemi tartalmaival. Önmagában sem a tézis, sem az antitézis nem képes további fejlődésre, azonban az interakció során, az ember a műalkotásban felfedezi annak szellemi állításait, sőt önmagát láthatja magasabb módon megmutatkozni - a szépség segítségével. A tézis - mint a valóság beburkolt emléke - az embert önmaga elé állítja, önismeretre és erkölcsi ítéletre kényszeríti. Az így kialakult szintézisben a szellem maga mögött hagyja a tárgyiasság szféráját, megszüntetve és mégis megőrizve a tézist és antitézist, egy magasabb ismeretre: a szintézisre (aufheben, aufgehoben) emelkedik. A művészet tágabb értelemben is alkalmas a dialektika bemutatására, hiszen a történelem során a művészet és az esztétika teljesen ellentétes értelmezésekkel rendelkezett. A művészet fogalmának kiteijedését (extenzió) folyamatos mozgás jellemezte, azonban komprehenziója, egészen a 19. századi impresszionista törekvésekig állandó volt. A művészetet az őskortól az impresszionizmusig, vagy más megközelítésben azt mondhatjuk, hogy a 20. századi izmusokig úgy értelmezték, mint a szellemi valóság anyagba rögzítését, azzal a szándékkal, hogy úgy maradjon örökre. A 19. század utolsó harmadában, 1870 és 1900 között ez az értelmezés megváltozott. Az esztétikai értelmezés átalakulásában a művészek individuális törekvései mellett szerepet játszott a mecenatúra intézmé4 Hegel nem alkalmazta a tézis — antitézis — szintézis terminológiát, amely eredetileg Fichtétől ered (ld. STEIN- HERR, L., Holismus, Existenz und Identität. Ein systematischer Vergleich zwischen Quine und Hegel, St. Ottilien 1996, 194.), hanem a fogalom mozgásával és a dolgok önmagában való ellentmondásával jellemezte a dialektikus gondolkodást. Ebben a rendszerben az elvont fogalom egyoldalú marad a konkrét valósághoz képest (hiszen az absztrakt fogalom negáció eredménye), ezért szükséges Hegel szerint a fogalom mozgásáról beszélni, mivel minden fogalom túlmutat önmagán. A dolgok belső ellentmondásosságára több példát hoz Hegel, amelyen túljutni szerinte csak az ellentétek egységével lehetséges. Pl. „A helyes felfogás az, hogy az élet, mint olyan magában hordja a halál csiráját s hogy általában a véges önmagában ellentmond magának s ezzel megszünteti önmagát” (Hegel, G. W. F., Enciklopédia A logika, Akadémiai, Budapest 1979, 143.) 5 Ld. Hegel, G. W. F., A logika tudománya, Akadémiai, Budapest 1957. 6 Sartre, J.-P., Exisztencializmus, Studio, Budapest 1947, 36. 7 Ha általános érvényű igazságként tételezzük a lét prioritását, akkor azt kell mondjuk, hogy létezhet eszencia nélküli egzisztencia. Ez pedig csak absztrakció útján lehetséges, mert az eszencia nélküli egzisztencia maga a Lét, amely semmilyen lehatároltsággal nem rendelkezik. A létezők mögött álló Lét, amely örök és magában rejt minden tulajdonságot pedig nem más, mint maga az Isten, következésképpen egybeesik benne az eszencia és az egzisztencia. Ez a gondolkodásmód, lényegében Isten tulajdonságaival ruházza fel a Létet. 66 TEOLÓGIA 2010/1-2
