Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Legéndy Kristóf: A hegeli dialektika és az isteni gondviselés
A hegeli dialektika és az isteni gondviselés LEGÉNDY KRISTÓF nyének átformálódása is. Az egyház, mint a (képző)müvészetek fő megrendelője egyre kevésbé volt aktív alakítója a művészeti életnek, egyre inkább a gazdasági körök, a gazdag vásárló polgárok ízlése és igénye lett meghatározó. Ennek hatására az esztétikai értéket újraértelmezték — míg pl. Vincent Van Gogh műveiért életében nem adtak jelentős pénzt, addig a 20. század elején ezekért a művekért már komolyabb összegeket fizettek, akárcsak Picasso képeiért. Kissé leegyszerűsítve a 19. század utolsó harmadáig a művészetnek erkölcsi megítélése volt—jó alkotásnak azt tartották, ami erkölcsös, ami erkölcsi mércére nevelt. Az erkölcs, mint általános és transzcendens mérték már a reneszánsz óta folyamatosan hanyatlott, a 20. század első felére pedig csaknem eltűnt a művészet, és általában véve az emberi tevékenységből. A 19. század végére kialakult a művészetnek egyfajta esztétici- záló felfogása, amely a művészt arra buzdítja, hogy művét a Part pour Part tudatában hozza létre, így a ,,jó” esztétikai értelmezése az erkölcs szférájából lesüllyedt az ontológia evilági kategóriájába.8 A 20. századra az esztétikai igazság fogalma is megváltozott. Gauguin (1848-1903), Cézanne (1839—1906), Van Gogh (1853-1890) és kortársaik még törekedtek egyfajta logikai igazság ábrázolására - ha erkölcsire nem is.9 Művészetük egy kicsavart, sajátos logikának megfelelt. Azonban Picassónál (1881-1973) és a kubizmusban már a logika is elveszett - sem a hagyományos szépség, sem az erkölcs, sem egyfajta kicsavart logika nem volt számára érdekes. Eltűntek tehát a metafizikai értékek (jóság, igazság, szépség) és megmaradt maga az anyag, a fenomén, a jelenség, (vö. Sartre, Husserl stb.), ami mögött nincs semmilyen tartalom, pl. Duchamp készen vett tárgyai (ready made) esetében. Ez az új pozitivista szemlélet a maga anti-metafizikájával10 — a metafizika kérdéseit, mint tárgy nélkülieket félreállította — direkten a szcientista törekvést támogatta, amelyben a tapasztalati tudományok gondolkodását emelték abszolútummá. Láthatjuk, hogy a művészet klasszikus tézisével szemben áll a modernitás11 antitézi- se, és a posztmodern tézisnélkülisége is. Sőt, nem csupán a műtárgy klasszikus szellemi értelmezését tagadta a modern, hanem az alkotás folyamatát (Id. Duchamp), illetve egyesek az alkotói folyamatot tekintették esztétikai értéknek (Id. Jackson Pollock, happening), sőt, az esztétikai érték létezését is tagadta a fluxus (ld. George Maciunas által 1962- ben szervezett fluxus fesztivál, NSZK). Ma az számít modernnek, ami a korszellem spontán megújuló jelenségeit objektív kifejeződéshez segíti. Mind az egyes műtárgyak, mind a művészettörténet aspektusából elfogadhatónak látszik, hogy a tézis és antitézis kölcsönhatásából kialakult egyfajta szintézis, amely magában hordozza az eredeti állítások bizonyos mozzanatait, de mégis új minőség jellemzi. Az új minőség szellemileg magasabb rendű a tézisnél, ill. az antitézisnél, s erről a művé8 Az izmusok a jót, mint működést értelmezték, és mint ontológiai fogalmat használták: jó az, ami a céljának megfelel. Természetesen az izmusok más és más cél elérésére törekedtek, míg pl. a szimbolizmus a tárgyak által képviselt tartalmat, a jelenség mögött megbúvó eszmét igyekezett kifejezni, addig a kubizmus a végsőkig széttördelte a tárgyak struktúráit és a téri viszonyokat, a nézőpontokat pedig összevegyítette. 9 Például Paul Gauguin kifejezetten erkölcstelen életmódot hirdetett, a polgári értékek elől Tahitira menekült, ahol több nővel élt együtt (volt 14 éves felesége is). 10 Hasonló törekvés volt az antik materializmus, a szkepticizmus, a nominalizmus és az empirizmus, de ezek nem tudták lényegesen meghaladni (vagy negligálni) a metafizikus gondolkodásmódot. " Valószínűleg a modem szó már az 5. században megjelent. A modernitás tartalma azt a tudat állapotot hivatott kifejezni, amelyben egy korszak kapcsolatba hozza magát az antikvitás múltjával, azzal a céllal, hogy önmagát a régitől az újra való átmenet eredményeként értelmezze (vö. Jauss, H. R., Literaturgeschichte als Provokation, Frankfurt am Main 1970). TEOLÓGIA 2010/1-2 67
