Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: Schütz Antal, a pedagógiatudós
KUMINETZ GÉZA Schütz Antal, a pedagógiatudós készítése ez a nevelés a kegyelem befogadására, megőrzésére. Schütz három katolikus igazságot hoz a kegyelem és a természet viszonyának, az isteni kegyelemben részesülés mikéntjének megvilágítására. 1) Facienti, quod est in se, Deus non denegat gratiam. 2) Gratia non destruit, sed perficit naturam (Szent Tamás) és 3) ramificatio gratiae (Szent Bonaventura). Ennek alapján, 1) aki megteszi, ami rajta áll, attól Isten nem vonja meg kegyelmét. 2) A kegyelem nem lerontja, hanem tökéletesíti a természetet és 3) a kegyelem és a természet mintegy egymásba fogasolódnak. Ebből adódóan a katolikus pedagógia elkerüli a két végletet, a naturalizmust és a szupernaturalizmust. A katolikus életeszmény és a belőle táplálkozó életfeladat úgy jelenik meg előttünk, mint „complexio oppositorum, mint ellentétek egybehajlása. Ha azt mondom, természet és kegyelem, Isten föltétien felsőbb- sége és önálló emberi igyekezet, másvilág és jelen világ, szemlélődés és világiszony egyfelől, odaadó kulturtevékenység másfelől, a múlandósággal való számolás, halál árnyékában lemorzsolódó élet egyfelől, az élet verőfényében sütkérező gondatlanság másfelől, önérzet és alázat, visszavonultság, keresztény szerénység és érvényesülés, akkor talán felsoroltam a legjelentősebb ellentétpárokat, melyek kikarózzák a keresztény életkereteket. Kizárni látszanak egymást, az életben általában nem is találjuk együtt egy emberben. Hogyan is lehet összeegyeztetni egy emberben a komoly alázatot és férfias önérzetet, a szerény és a jussát nem hagyó lelkületet, stb.? Ha megtaláljuk ennek az antinómiás keresztény lelkületnek gyökerét, megtaláltuk a megoldást is. S azt a gyökeret hol kell keresnünk? Közvetlenül magában az emberben, végelemzésben Isten és a teremtmény viszonyában. Mindenek előtt az emberben, aki ellenmondások foglalta: complexio oppositorum. [...] Szellem és anyag, valóság és eszmények, illetve a van és a kell kettős igénye, röghöz kötöttség és a környezetből folyton kikívánkozó égbetörés, a teljes élet állítása és örök elégedetlenség: körülbelül ezek az emberben élő antinómiák legfőbbjei. Ennek az átfogó ellentétességnek és egybehajlási törekvésnek legmélyebb oka a lét nagy misztériuma: Isten szuverén elhatározással kilépett örök létteljességéből és önelégséges- ségéből és teremt — teremt embert is a maga képére és hasonlatosságára. Isten — teremtmény: ez az alapellentétesség, amelynek feszülése a polaritást beleviszi magának a világ létének gyökerébe. Ahol ez a gyökeres létellentét tudatalanyt ér, ott mint az ellentétek egymásba, egységbe hajlásának tudata jelentkezik. Az emberben a tapasztalásunknak hozzáférhető világban egyedül jelentkezik a legnagyobb létellentét, amit tapasztalatunk tár elénk: anyag és szellem, időleges életfázisok és örök értékek és a legsúlyosabb feladat: anyagnak és szellemnek, létnek és értéknek, időnek és örökkévalóságnak, ezeknek az alapvető ős ellentéteknek a lét leggyökerében való egysége. [...] És a feladatnak ez a problematikája: Isten minden lét, erő, érték foglalata, mindannak együttessége, ami van és aminek lennie kell, ami érték és eszmény, ami erős arra, hogy a létet szülje és hordozza, ami érdemes arra, hogy létezzék. Ezért Isten voltaképpen nem probléma az ész előtt: hogy az érték van, hogy aminek lenni érdemes, az van, azt az okkereső értelem megérti, az okkeresést megnyugtatja. De miért van a tökéletlen világ? Miért van ez a kérdőjeles ember? Nem jobb volna ennek mindkettőnek nem lennie? Ez az emberiség örök kérdése, örök ösztökéje és tövise. Hisz a teremtett lét, bár gyökeresen relatív, függő, mégis igazi lét, nem árnyéklét és nem egyszerűen az örökkévalóság vetülete; megvan a külön tartalma, jellege, célja; mégis fennállásának és mozgásának minden fázisában lényegesen, gyökeresen függ az abszolút léttől, nélküle mindenestül a semmibe omlik; valami és mégis semmi, tevékeny — ez a világ ront vagy javít, de nem henyél- és mégis tehetetlen. A tudatban, az emberi tudatban ez a kettősség állandó feszülő és kétfelé húzó ellentétként kínoz és ösztökél, hogy föléje kerekedjék és nyugtató egységbe oldja. Nem megoldás az ősemberiség állítólagos egységes világképe, a homo divinans világa, ahol objektív 200 TEÖLÖGiÄ 2010/3-4
