Teológia - Hittudományi Folyóirat 44. (2010)
2010 / 1-2. szám - Puskás Attila: A papság teológiájának súlypontjai a II. Vatikáni Zsinat tanításában
PUSKAS ATTILA A papság teológiájának súlypontja a II. Vatikáni Zsinat tanításában aki Krisztusnak, a Főnek a megjelenítője, ugyancsak összeér ez a két dinamika. A pap éppen azért tud az egyház reprezentánsa is lenni, és az egész egyház nevében cselekedni, mert felszentelésénél fogva Krisztusnak, az egyház Fejének a reprezentánsa és az ő személyében cselekszik. 5. AZ ÁLTALÁNOS PAPSÁG ÉS A SZOLGÁLATI VAGY HIERARCHIKUS PAPSÁG VISZONYA Amint fentebb láttuk, a II. Vatikáni Zsinat a szolgálati papságot Isten újszövetségi népén belül helyezi el. Ez a nép a szentírási megjelölés szerint papi nép. A Trentói Zsinat és az azt követő századok katolikus teológiája válaszul arra, hogy a reformátorok csak a minden hívő közös, lelki papságát fogadták el, elutasítva a külső, látható papságot az Újszövetségben, nem vetett számot az egyháznak mint papi népnek a bibliai tanításával. A II. Vatikáni Zsinat pótolta ezt a hiányosságot XI. és XII. Piusz pápák idevágó megnyilatkozásainak nyomdokain haladva.30 A LG sorra idézi azokat az újszövetségi szövegeket, melyek arról szólnak, hogy a megváltottakat Krisztus Atyjának, Istennek „országává és papjaivá tette” (Jel 1,6; 5,9—10); az egyházban élő kövekként lelki házzá, szent papsággá épülnek Krisztus szegletkövén, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljanak fel (lPét 2,4-5), önmagukat Istennek tetsző, élő és szent áldozatul adják (Róm 12,1), királyi papságként, szent nemzetként, Istennek tulajdonul kiválasztott népként Isten dicsőségét hirdessék (lPét 2,9) és tanúskodjanak Krisztusról valamint reményük alapjáról (lPét 3,15). E szöveghelyeket értelmezve tanítja a Zsinat, hogy a megkereszteltek papi közössége az egyes szentségek felvétele és az erények által épül. A keresztségben kapott eltörölhetetlen jegy által arra rendeli őket Isten, hogy részt vegyenek a keresztény vallás istentiszteletében az ima, a szeretet művei, a szent élet tanúsága és az önmegtagadás által. A szentmiseáldozatban Jézusnak, az isteni Báránynak a felajánlásához csatlakoznak és vele együtt önmagukat is felajánlják Istennek (LG 11). A krisztushívők e közös papsága és a szolgálati papság közötti kapcsolatról a Zsinat három alapkijelentést tesz (LG 10). 1. Mindkét papságnak egy és ugyanazon forrása Jézus Krisztus egyetlen papsága, aki az Újszövetség főpapja. 2. A hívők általános papsága nem fokozatilag, hanem lényegileg különbözik az egyházi hivatalviselők szolgálati papságától. Másként fogalmazva: a hierarchikus papság nem vezethető le az általánosból, nem annak fokozatilag különböző kifejlődése vagy betetőzése, hanem más síkon valósul 30 XI. Piusz pápa terjesztette elő elsőként a tanítóhivatali megnyilatkozások sorában a hívők általános papságáról szóló tanítást (Miserentissimus Redemptor, 170). A Jézus Szíve-tisztelet ösztönözte a pápát erre, aki egyfelől azokra a páli szöveghelyekre hivatkozott, ahol arról olvasunk, hogy a keresztényeknek Istennek tetsző, élő áldozattá kell válniuk (Róm 12,1) és Jézus halálát kell hordozniuk testükben (2Kor 4,10). Másrészt, a pápa az első Péteriedéiben található gondolat tartalmát a keresztények „választott nemzetségéről és királyi papságáról” a Zsidó-levél 5,1 felől értelmezi, mely szerint az emberek közül választott pap feladata az ajándékok és áldozatok bemutatása a bűnökért. A pápa olvasatában tehát az egész keresztény népnek, vagyis a választott nemzetségnek és királyi papságnak feladata önmagáért és az egész emberiségért áldozatot bemutatnia és engesztelnie a bűnökért, így részesedik minden keresztény Jézus papságában. Később XII. Piusz a Mediator Dei enciklikájában részletesebben is kifejtette a hívek általános és a felszentelt papok szolgálati papsága közötti különbséget, s mindkettőnek a sajátosságát. A liturgia Krisztus papi szolgálatának folytatása, melyben csak a felszentelt papok tudnak „in persona Christi” cselekedni, akik magától Krisztustól kapják lelki hatalmukat a felszentelésben. Mégis minden megkeresztelt méltósága és kötelessége, hogy a maga sajátos módján részt vegyen az eukarisztikus áldozatban. A pápa a keresztség szentségében és az azzal járó eltörölhetetlen jegyben jelöli meg e közös papság gyakorlásának az alapját, melynek révén a megkeresztelt ember Krisztus, a főpap titokzatos Testének tagja lesz és képességet nyer az igazi istentiszteletre (DH 3851). 104 TEOLÓGIA 2010/1-2
