Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 1-2. szám - Bácskai Károly: Az alázat mint bibliai paradigma
Az alázat mint bibliai paradigma BÁCSKAI KÁROLY mégis lemondott, hogy a megváltás művét véghezvigye.26 A megváltáshoz tehát Istennek Jézusban meg kellet alázkodnia. Ennek megvalósulását, azaz az inkarnációt27 Pál a „megüresítette önmagát” kifejezéssel úja körül (ÉKÉVCOCJEV), egy másik helyen pedig így fogalmazza meg a hasonló gondolatot: 2Kor 8,9 Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az őszegénysége által meggazdagodjatok. ISTEN SZENVEDŐ SZOLGÁJA Isten jelen van az emberi élet minden részletében, az emberi élet legmélyebb pontján, a szenvedésben is, sőt maga is hordozza, elszenvedi azt. A motívum már az Ószövetségben megjelenik: Ézs 53,3—5 Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak félfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. O bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. A „fájdalmak férfia”, a „betegség ismerője” nem más, mint Isten szenvedő szolgája. A fogalom a korabeli (ókori) szóhasználatban nem egyszerűen a szolgálót, hanem tágabban Isten képviselőjét jelentette.28 Isten megengedi és hagyja, hogy az ő szolgája, vagyis az, aki őt az emberek között képviseli, szenvedjen és meghaljon. így hordozza el Isten - éppen az ő szenvedő szolgája által — az emberi élet töredezettségét, és az ebből következő szenvedést. A kereszténység a kezdetektől fogva ennek beteljesedését Jézus sorsában - életében, szenvedésében, halálában — látta. Jézus kereszthalálában Isten elhordozta a tőle való távolság és elidegenedettség terhét. A korabeli gyülekezet ebben nem csupán egy olyan áldozatot látott, amelyet azért kell bemutatni, hogy az ember bűne elégtételt nyerjen, és nem is azt a büntetést, amelyet Krisztus az emberiség helyett vállalt magára, hogy vezeklésével megszabadítsa attól. A kereszténység a kezdetektől fogva meglátta Jézus életében és halálában azt is, hogy Isten az emberrel együtt szenvedi el mindazt, amit az embernek el kell tűrnie. Isten részt vállal az ember szükségében, mégpedig a legmesszebb menőkig. Az emberrel való azonosulás mélységét beszédesen mutatja meg Jézus szava a kereszten, amikor paradox módon úgy tűnik, az Isten „önmagától is távol kerül” az emberért: Zsolt 22,2 Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Mt 27,46 „Éli, éli, lamá sabaktáni!” azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el en- gemet?” 26 Uo. 86-87. 27 Ehhez lásd bővebben: Gnilka.J., Der Philipperbrief, HThK, 1968-2002, 118—119. Klaiber, W., Isten maga a válasz, in Hit a terroron túl — Isten hatalmáról, mindenhatóságáról és erőtlenségéről (szerk. Kässmann, M.), Kálvin Kiadó, Budapest 2004, 169. mt~z 5
