Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 3-4. szám - Rokay Zoltán: Schelling vallásfilozófiájának főbb állomásai
ROKAYZOLTÁN Schelling vallásfilozófiájának főbb állomásai kell említenünk a tübingeni korszak egy harmadik írását, a „De Marcioné”-t.12 Schelling azzal zárja dolgozatát, hogy Markion, ellentétben a többi gnosztikussal, nem saját álmodozásai, hanem Pál levelei alapján igazolja a mózesi törvény elvetését. Schelling elismeri, hogy Markion álláspontja bírálható és azt el lehet vetni, de abban mégis a Szentírás szövegkritikájának kezdetét kell felismernünk.13 Schellinget sajátságos természetfilozófiája, a rossz eredetének beható vizsgálata és „természet-misztikája” miatt olykor gnosztikusnak minősítették. Amennyiben erre okot adott, annak csírái már tübingeni írásaiban fellelhetők. 3. 2. Az „Én” - filozófiája (1795-1797) és a természetfilozófia kezdete A kezdő teológusévek mítoszkritikája után Schelling magáévá teszi Fichte gondolatait a transzcendentális „£n”-ről mint egyetlen lehetséges kiindulópontról a gondolkodásban és a tudománytanról (Fichte: Wissenschaftslehre) mint egyetlen lehetséges filozófiáról.14 Elhamarkodott lenne azonban azt gondolni, hogy Schelling fenntartás nélkül átvette volna Fichte rendszerét, akit nemsokára az „Én” mint kizárólagos kiindulópontból származó „vallásfilozófiája” miatt ateizmussal vádolták. A rövid „Uber die Möglichkeit” után, már a „Vom Ich als Prinzip”-ben Schelling egyéni utakon jár. Igaz, teljes teijedelmében igyekszik bemutatni Fichte én-filozófiáját, de a később, a természetfilozófiában és az ún. „pozitív-filozófiában” fellelhető „nemén” is jelentkezik. Noha fenntartásai vannak Spinozát illetőleg, az istentannal kapcsolatban mégis hivatkozik rá: „így például nem mondhatjuk, hogy Isten szemléli a magában való dolgokat. Természetesen Isten nem szemléli a jelenségeket, de épp így a dolgokat magukban sem, hanem egyáltalán semmilyen dolgot, hanem csak pusztán önmagát, és minden valóságot, mint olyant, amilyent önmagával egyenlőnek tételezett (amiből kitűnik, hogy Isten olyasmi, amit csak a végtelenbe akarhatunk realizálni). Amennyiben Istent (Spinoza szerint) mint objektumot határozhatjuk meg, de csak a végtelenség formája szerint, úgy minden objektumot tartalmaznia kell, és a spinozizmust csak úgy lehet megcáfolni, hogy Istent úgy gondoljuk el, mint az abszolút Énnel azonosat, amely minden objektumot kizár.”15 Fichtéhez hasonlóan (az 1794/95-ös Tudománytan értelmében) Schelling is különbséget tesz az elméleti és gyakorlati filozófia között. Ez utóbbiban „Istent úgy kell realizálni mint Nem-Ént”. Itt tehát helyénvaló ez a kifejezés. Míg a gyakorlati filozófiában csak polemikusán használhatjuk ezt a megjelölést, azok ellen, akik Istenből objektumot akarnak csinálni.16 A „Philosophische Briefe’-ben Schelling arról beszél, hogy mindkét rendszer, mind a dogmatizmus, mind a kriticizmus célja a szubjektum és az objektum közötti ellentmondás megszüntetése {„Aufhebung”). Az egyik nem történhet a másik nélkül,17 és ezzel Schelling már megtette az első lépést transzcendentális filozófiája felé, ahol kiegyenlítette a kiindulópontot: vagy az én a nem-én felé, vagy a nem-én-től az én felé. A döntés előítéleten nyugszik. Schellingnél azután a ter12 De Marcioné, Paulinamm epistolarum emendator 2 (kritikai kiadás), Stuttgart 1980. 13 Uo. XIX § 254. és 255. 14 „Schelling írása, amennyit abból elolvashattam, egészen az én írásom kommentálja.” Fichte Reinholdnak, 1795. július 2. In Fichte, J. G., Briefwechsel I, Leipzig 1925, 476k és 481. 15 Vom Ich als Prinzip der Philosophie, oder über das Unbedingte im menschlichen Wissen, Tübingen (Zweiter Abdruck) 1809, 101. 16 Uo. 99. 17 Schelling, F. W. J., Philosophische Briefe über Dogmatismus und Kritizismus, 1809, 207. 214 TEOLÓGIA 2009/3-4
