Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 3-4. szám - Puskás Attila: A szentté avatásban megállapított csoda teológiai értelmezése
PUSKÁS ATTILA A szentlé avatásban megállapított csoda teológiai értelmezése lágon belüli okozás” fogalmát. A „világon belüli okok általi okozás” a fent említett három teológiai példa esetében nem aktív együttműködést jelent Isten cselekvésével, a teremtmény nem ható okként (causa efficiens), hanem sokkal inkább csak befogadóként, causa materiálisként van jelen. Egyedül Isten cselekszik ható-okként a teremtményi befogadón, melynek természetes lehetőségeit lényegileg felülmúlja a közvetlen isteni cselekvés nyomán létrejött hatás. Weissmahr tétele a „gratia non destruit, sed praesupponit et perficit naturam” elv alapján akkor fogadható el, ha a skolasztikus axiómában szereplő „natura” jelentését a teremtményi befogadásra szűkítjük le.32 (3) Aquinói Szent Tamástól eltérően azon a véleményen vagyunk, hogy a csoda fogalmának nem szükségképpeni eleme Isten közvetlen cselekvése. Harmadik tételünk szerint a miraculum quoad modum esetében, amiről a csodás gyógyulásoknál is szó van, nem kell állítanunk közvetlen és kizárólagos isteni cselekvést. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy Isten ilyenkor felhasználja a természetes másod-okokat, felfokozva azok tevékenységét oly módon, hogy az általunk ismert és szokásos természeti rendtől eltérő hatást éljenek el.33 Ekkor valódi és aktív együttműködés valósul meg Isten mint fő-ok és a teremtett másod-ok között. Ugyanakkor itt nem concursus ordinariusról van szó, mely Isten együttműködését jelenti a teremtmények minden aktusával. A csoda, illetve a csodás gyógyulás esetében történő együttműködést elgondolhatnánk a szakramentális cselekmény tamási értelmezésének analógiája alapján. Szent Tamás a fő-ok és az eszköz-ok együttműködése szerint modellezi a szentségek oksági hatékonyságát. Eszerint Isten, mint fő cselekvő erejének közlésével képessé teszi és felhasználja a szakramentális jelet mint eszközt arra, hogy ez utóbbi saját természetes képességét meghaladva természetfeletti kegyelmi hatást hozzon létre. A szakramentum mint eszköz, Istennek a fő oknak az erejéből, erejében tevékenykedve, tőle függve és hozzá, a fő okhoz arányos hatást fejt ki. A csodát is lehetne e minta analógiájára értelmezni annak dacára, hogy nyilvánvalóan különbségek is vannak a csoda és a szentségi cselekmény között (pl. a szakramentumnál a hatás természetfeletti és nem feltétlenül tapasztalható; a csodánál a hatás természetfeletti vagy természetes és ugyanakkor tapasztalható). A hasonlóság alapját az képezhetné, hogy mindkét esetben Isten mint fő cselekvő képesíti és felhasználja a teremtett másodokot arra, hogy önmaga természetének határait meghaladó hatást fejtsen ki. (4) Harmadik tételünk további alátámasztása céljából rámutathatunk arra a negatív következményre, mely abból adódik, hogy az Angyali Doktor végső soron az isteni cselekvés közvetlenségében állapítja meg a csoda lényegét. Tamás II. tétele, mely szerint Isten közvetlenül, teremtett okok közbejötté nélkül teszi a csodát, csak metafizikailag határolja el a szoros értelemben vett csoda fogalmát a teremtmények által véghezvihető rendkívüli hatásoktól. Ismeretelméleti szempontból azonban nem gyümölcsöző ez a de32 Mária igenje és a megigazulásra előkészülő bűnös cselekedetei noha aktivitást jelentenek, de ezek nem okai a megtestesülésnek, illetve a megigazulásnak, hanem föltételei, melyek maguk is isten megelőző kegyelmében gyökereznek. Ezzel a megelőző kegyelemmel működnek együtt, s így jön létre az a feltétel, melynek alapján Isten egyedül cselekszik a megtestesülésben és a megigazításban. Megjegyezzük, hogy külön fdozófiai tisztázást igényelne a materia vagy a causa materialis fogalma. Nem tudjuk eldönteni, hogy Isten a megtestesülés és a meg- dicsőítés isteni aktusa során milyen módon támaszkodik az anyagra: tiszta potencialitásként vagy bizonyos aktivitással is rendelkező, azaz valamilyen formával összetett princípiumként. Ez utóbbi esetben nem lehetne kizárni egy nagyon tág értelemben vett együttműködést a teremtmény részéről, s így Weissmahr második tétele végső soron tartható lenne. Megjegyezzük, hogy a weissmahri alaptétel a teremtményi együttműködésre vonatkozóan Jézus feltámadása esetében egyes teológusoknál is elfogadottá vált. Lásd: Menke, K.-H., Jesus ist Gott der Sohn. Denkformen und Brennpunkte der Christologie, Pustet, Regensburg 2008, 56—59. 33 Hasonló gondolatot fogalmaz meg Monden is. Vö. Monden, L., Theologie des Wunders, 338k. 208 TEOLÓGIA 2009/3-4
