Teológia - Hittudományi Folyóirat 43. (2009)
2009 / 3-4. szám - Erdő Péter: A pápai primátus elvének kifejeződése a hatályos kánonjogban
ERDŐ PÉTER ■ A pápai primátus elvének kifejeződése a hatályos kánonjogban lágosan tanítja, hogy az valóban püspöki jellegű (1917-es CIC 218. k. 2. §; forrásaival együtt)41. Ez azt jelenti, hogy itt szent hatalomról (sacra potestas) van szó, és hogy a pápa legfőbb és teljes hatalmát isteni rendelésre „a lelkek javára” kapja. Ezért ő — mint a Christus Dominus kezdetű határozat mondja -, „minthogy azért lett az összes hívők pásztora, hogy előmozdítsa mind az egyetemes Egyház közös javát, mind az egyes egyházak javát, az összes egyházak felett rendes hatalommal rendelkezik” (Christus Dominus 2). Ez a hatalom tehát az Egyház sajátos céljaira, vagyis végső soron a lelkek üdvösségére szolgál42. Ebben a teológiai szemléletben új fényben jelenik meg a pápaföggetlensége minden emberi hatalomtól szolgálatának gyakorlása során. Említettük, hogy a pápa hatalmát mindig szabadon gyakorolhatja (331. k.). Mivel pedig vannak olyan területek, ahol az Egyház isteni küldetésének teljesítése függetlenséget kíván minden emberi hatalomtól, logikus, hogy a római pápa, aki az Egyházban a legfőbb és teljes hatalmat gyakorolja, szuverén módon kell, hogy eljárhasson szolgálatában. A 232. kánon szerint például „az Egyháznak kötelessége, de saját és kizárólagos joga is azoknak a kiképzése, akiket a szent szolgálatokra rendelnek”. A tanítói feladat kapcsán a 747. kánon 1. §-a kijelenti, hogy az Egyháznak „kötelessége és eredendő joga, hogy saját tömegtájékoztatási eszközök alkalmazásával is minden emberi hatalomtól függetlenül hirdesse az evangéliumot minden népnek”. Ez nagyon is szükséges, mivel - mint II. János Pál pápa tanítja - „a II. Vatikáni Zsinat tanításának fényében az Egyház úgy jelenik meg előttünk, mint az isteni igazságért való felelősség társadalmi alanya”43. Ebből a felelősségből fakad az Egyház feladata, hogy „mindig és mindenütt erkölcsi elveket hirdessen a társadalmi renddel kapcsolatban is, továbbá hogy ítéletet mondjon bármely emberi dologról, ha az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége megkívánja” (747. k. 2. §). Ami az anyagi javakat illeti, „a Katolikus Egyháznak született joga, hogy a világi hatalomtól függetlenül anyagi javakat szerezzen, birtokoljon, igazgasson és elidegenítsen sajátos céljai szolgálatára” (1254. k. 1. §; vö. 1259-1260. k.). A kánoni eljárásjogban is érvényes az az elv, hogy „az Egyház saját és kizárólagos jogon ítélkezik: a lelki vagy lelkiekkel kapcsolatos dolgokra vonatkozó ügyekben; az egyházi törvények megsértése ügyében és minden bűnös cselekedet ügyében, amennyiben a bűn megállapításáról és egyházi büntetések kiszabásáról van szó” (1401. k.; vö. CCEO 1056. k.)44. A törvényhozó által választott megfogalmazás, úgy tűnik, bizonyos mértékig elhatárolódik egyes középkori igényektől, melyeket csak az egyházi és világi elem szoros szimbiózisán alapuló res publica Christiana összefüggésében lehet értelmezni, és amelyek például III. Ince híres Vergentis in senium kezdetű dekretálisában fogalmazódtak meg45. 41 Különösen Conc. Vatican. I, Const, dogni- Pastor aeternus, 1870. VII. 18. cap. 3 = DS 3060 (“Hanc Romani Pontificis iurisdictionis potestatem, quae vere episcopalis est”). 42 Vö. pl. Molano 594. “Joannes Paulus II, Enc. Redemptor Hominis, 1979. III. 4, nr.19: AAS 71 (1979) 305. 44 Ennek a kánonnak a legfőbb forrása az 1917-es CIC. 1553. k. 1, § l°-2° száma, annak forrásaival együtt. A pápa illetékességének hangsúlyozása és tág értelmezése ezen a téren különösen III. Ince pápaságához fűződik, vö. pl. Innocentius III, Ep. Duci Caringiae, 1202 márciusában = Potthast 1653; lásd: X. 1.6.34. ‘s 1199-ből = Potthast 643, lásd: X. 5.7.10 (“Quum enim secundum legitimas sanctiones, reis laese maiestatis punitis capite, bona confiscentur eorum... quanto magis, qui aberrantes in fide Domini Dei filium Iesum Christum offendunt, a capite nostro, quod est Christus, ecclesiastici debent districtione praecipi, et bonis temporalibus spoliari, quum longe sit gravius aeternam quam temporalem laedere maiestatem”: AE. Friedberg., Corpus luris Canonici, II, Lipsiae 1881, coi. 783). Megjegyzendő azonban, hogy a hittel kapcsolatos ítélet világi követ132 TEOLÓGIA 2009/3-4
