Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Török Csaba: Inkulturáció és ökumené
TOROK CSABA Inkulturáció és ökumené 5. INKULTURÁCIÓ ÉS ÖKUMENÉ 5.1. Terminológiai szempontok Ha kitekintünk a katolikus tanítóhivatal és teológia köréből, azt láthatjuk, hogy az inkulturáció nem összkeresztény kifejezés. A hit és kultúra viszonyának kérdését szisztematikus szempontból az ortodoxia és a keleti kereszténység kevésbé taglalja elevenen — ennek hátterében minden bizonnyal az igen erős és eleven tradíció-felfogás áll, amely kulturális szempontból is determináló tényező. Ezzel szemben a protestáns teológiában — úgy az egyes teológusoknál, mint az Egyházak Világtanácsa nyilatkozataiban — az indi- genizáció és a kontextualizáció fogalma merült fel. Mielőtt ezek pontos jelentését megvizsgálnánk, röviden rá kell mutatnunk azon legfontosabb korlátokra, amelyek koránt sem teszik magától értetődővé az inkulturációs modell alkalmasságát. A legfontosabb kifogást H. Waldenfels fogalmazza meg: „A kultúra és a kultúra összefüggése még egy másik okból kifolyólag is fontos. Nem utolsósorban azon országok tekintetében, amelyeket előtörténetük során nem a kereszténység határozott meg, «inkulturációról» beszélnek. Am ez igencsak felszínes abban az esetben, amikor az óvilági kultúrafelfogás alapján állva beszélnek róla. Ahogyan a latin-amerikaifelszabadítási teológia kontextusát sem tárja fel kielégítően a szocio-ökonómiai-politikai feltételek szociológiai analízise, hanem feltűnően meghatározza azt a népi jámborság; úgy Ázsia és Afrika népeinek kultúrája sem tárul fel a gyakran mélyen eltemetett vallási alapzat figyelembe vétele nélkül. Ahol következésképpen az »inkulturáció« többé nem a keresztényinek az idegenbe való egyenes vonalú, egyidejűleg és alapvetően az idegen elnyomásával együtt járó beplántálását akarja jelenteni — olyan kísérlet ez, amely ma már csak a keresztényinek a meg nem értésen alapuló visszautasításával végződhet, és nem egyszer csak egy újabb kultúrsokkhoz vezethetne ott már csakis a saját és az idegen közötti kulturális kommunikációról lehet szó. Eközben úgy az idegenben, mint ahogy talán a sajátban is újból felébredhet egy nagyobb szabadság és nyitottság Isten igazi alany voltára [Subjektsein].”73 Egyszóval: az inkulturációs modell szélsőséges és túlhajtott értelmezése oda vezethet, hogy visszazuhanunk abba az állapotba, amelyet az 1974-es rendes püspöki szinó- duson az afrikai és madagaszkári püspökök kritizáltak. Ok úgy vélték, hogy a puszta adaptáció — vagyis a számunkra hasznosnak, megfelelőnek ítélt kultúrelemek átvétele — nem kielégítő. Erre válaszként, követve az inkarnációs modellt, született meg az inkulturáció. Ám szélsőséges katolikus értelmezésben ez sem lép előbbre. Arról nem is beszélve, hogy — miként Waldenfels figyelmeztet — az egész modell alapjául az európai kultúrafelfogás szolgál, amely nem feltétlenül (bizonnyal nem) kielégítő az európaitól eltérő kulturális közegekben.74 Nem csoda hát, hogy egy másik, az inkulturációval nagyjából egy időben feltűnő fogalom, a kontextualizáció nyert nagyobb teret a protestáns teológiában. 1957-ben a Rockefeller Foundation hárommillió dollárt adományozott a fejlődő országok egyházainak „az evangélium kontextualizálásánakJí75 céljával. Az Egyházak Világtanácsának (Genf) 1972-es, lausanne-i ülésén (Lausanne Congress) is feltűnt már ez a neologizmus, majd Waldenfels, H., Kontestuelle Fundamentaltheologie, 440. 74 Sokszor azt tapasztalhatjuk, hogy még az európaiban sem, hiszen éppen a túlzóan szellemi és értelmiségi kultúraszemlélet teszi lehetetlenné, hogy az Egyház termékenyen és tevékenyen vegyen részt a kulturális párbeszédben s a főbb folyamatokban. „... to contextualize the Gospel... ’’ 98 TEOLÓGIA 2008/1-2
