Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Török Csaba: Inkulturáció és ökumené
Inkulturáció és ökumené TÖRÖK CSABA II. János Pál szemléletének más pontjai azonban bizonyos kritikus vonásokat mutatnak fel. Hogyha kijelentéseit tisztán teoretikus síkon elemezzük, néhány súlyos kérdésbe ütközünk34: • Az egyház—evangélium kapcsolat nem kerül pontosan meghatározásra. Különösen az jelent veszélyt, hogy az „egyházat” könnyen az európai kultúra által meghatározott egyházzal azonosítjuk - e kettő világos megkülönböztetése nem mindig kap elegendő hangsúlyt. • A leegyszerűsített megközelítés — az egyház mint bíró és vezető, a kultúra mint befogadó - világosan felmutat egy problémát: egyrészt állítjuk a kultúra autonómiáját, másrészt leértékeljük azt az őt korlátozó Egyház önállítása révén. • A pápa gyakran szólt a saját kultúra megőrzésének témájáról, ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy annak rossz elemeitől meg kell szabadulni. így egyfajta hiány áll fenn, hiszen nem kerülnek meghatározásra a jó-rossz megítélésének kulturális szempontjai, ahogyan az sem kerül elemzésre, hogy milyen határok között gyakorolható egy ilyen alapállás.35 • Az inkulturáció cselekvő alanya - a helyi vagy az egyetemes — egyházi hierarchia.36 Lehetséges így valódi inkulturációról beszélni? A kultúrát valóban szükségszerű ebben a folyamatban egyfajta passzív szerepre kárhoztatni? Mint látjuk tehát, II. János Pál szemlélete az inkulturációs modellt gazdagította, aprólékosabban kidolgozta. Ugyanakkor megközelítési módjában még sok kérdés nyitott, sok kritikus pont megválaszolatlan. Emellett a pneumatológiai hangsúly és megközelítés, bár jelen van, jelenléte mégis igen rejtett. Olykor kifejezetten a Szentlélek formális említésére szorítkozik.37 Ez nem is tekinthető csodának, hisz ő az első pápa, aki a tanítóhivatali szókincsbe felvette ezt a neologizmust. Természetesen elgondolkodtató, hogy az inkar- nációs megközelítés — „...megtestesült a Szentlélek erejéből...” — nem egészül ki az elmélyült és részletes pneumatológiai vizsgálódással. Különösen is fontos lenne ez a hitnek a kultúrákhoz való viszonya kapcsán. Ugyanakkor a pneumatológia hangsúly erősítené az inkulturációs modell nyitottságát ökumenikus szinten, hiszen legfőképp a keresztény kelet egyházai — nem egyszer okkal és joggal — szemünkre vetik, hogy a Szentlélek szerepe elsikkad a latin teológiában. Mindez természetesen azzal is összefüggésben lehet, hogy az olykor túlkapásokkal élő krisztocentrikus hangsúly a hierarchia és a pápa alá rendelt egyház szemléletében nehezen elfogadhatóvá válik a nem katolikus egyházak és egyházi közösségek számára. 34 Ld. Amafili, L., Inculturation, 176k. További kritikai megjegyzéseket találhatunk még: Ott, M., African Theology in Images, 49—51. 35 Ezzel megint a tekintély problematikáját érintjük: ki döntheti el, mi jó vagy mi rossz egy kultúrában? Amennyiben az egyház abszolút döntőbírónak számit, akkor ezáltal nem tagadjuk meg a kultúra autonómiáját? 36 M. M. Amaladoss ezzel szemben úgy véli, hogy az inkulturáció alanya a helyi egyház közössége illetve a bázisközösség, amely a folyamat során Keresztelő Jánoshoz hasonlít. Az egyházi hierarchia vezetőinek az a feladata, hogy az inkulturáció számára megteremtsék a szabadság és a bizalom légkörét; Id. Amaladoss, M. M., Inculturation and Tasks of Mission, 119k. 124k. 37 Pl. a szokásos szentháromságos formulákban. TEOLÓGIA 2008/1-2 91
