Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Rózsa Huba: Papság, papi szolgálat az Ószövetségben
RÓZSA HUBA Papság, papi szolgálat az Ószövetségben ezt követően a nem szádokita Menelaosz ugyancsak pénzen vette meg azt (Kr. e. 173). Ezután a szeleukidák ellen kitört makkabeusi felkelés idején két évtizedre a főpapi méltóság politikai alku tárgya lett, majd Kr. e. 152-ben a felkelés vezetője Makkabeus Jonatán felvette a főpapi címet. Makkabeusok családja a papsághoz tartozott, de nem volt szádokita20. A főpapi címet Jonatán testvére Simon, és tőle származó Hasmoneusok örökletesen mintegy 120 éven át birtokolták. 5. A PAPSÁG ÉS A PAPI SZOLGÁLAT JELENTŐSÉGE A BIBLIAI KINYILATKOZTATÁSBAN A papság jelentősége kiolvasható a bibliai hagyományból ismert feladatköréből, a kultusz szolgálatából és a tanításból. A papság kultuszhelyekhez kapcsolódva végezte szolgálatát, Ezek közül számos szentély eredete visszamegy az állam előtti időszakra, mint pl. Szichem, Bétel, Gilgal, ahol az izraelita törzsek összegyűltek, s az üdvtörténet nagy eseményeit megünnepelték a kultusz keretében. A szentélyek döntő szerepet játszottak a kánaánita városállamok övezeteiben szétszórt törzsek egyesítésében, az összizraelita tudat kialakításában. Ezekben formálódott az Izrael őseiről és JHWH Izrael javára cselekedett üdvtörténeti tetteiről szóló hagyomány. A papság volt az őrzője a szakrális és jogi hagyományoknak is. Az üdvtörténeti hagyomány és a hit elmélyítése mellett a papságnak döntő jelentősége volt a szentélybe zarándokló és tanácsot kérő emberek oktatásában, jogi, etikai vagy más vitás kérdésekben JHWH szavának közvetítésével. A papság a kultuszban alakította ki a szakralitás fogalmát, a szent és profán, a tiszta és a tisztátalan éles szétválasztását, amely a rituális törvénykezésben jutott érvényre. A papi felfogásban Isten szentsége megköveteli, hogy az ember a szent Istenhez járulva kilépjen hétköznapi világából. Ezért megteremtették az Istenhez tartozó szentség körét azáltal, hogy az idő dimenziójából elkülönítették a szombatot és az ünnepi szent időket, a tér dimenziójából a templomot, mint szakrális teret, s végül a körülmetélés révén Izraelt elkülönítették a pogány népek köréből. A rituális törvények megtartása figyelmeztette az embert, hogy a végtelenül szent Isten színe elé lép, de ez a rituális törvénykezés sem mondott le az erkölcsi felszólításról, sem pedig belső hódolat igényéről. A papi teológia szerint Isten a dicsősége (“1133: kabod) révén jelen van a szentélyben, és kegyelmi adományának megnyilvánulása, hogy a kultusz megtisztulást és bocsánatot szerez a bűntől. Izrael népe kultikus közösség, amelynek közepette a szentélyben jelen van az egyetlen igaz és szent Isten, és a rituális törvények révén az egész nép bekapcsolódik az igaz és szent Isten kultuszába. A kultusz keretében, főként a jemzsálemi templomban bontakozik ki az ószövetségi imádságnak a zsoltárokból ismert gazdagsága. A papság tehát a kultusszal összefüggésben megteremtette a bűn és az engesztelés, az áldozat és megtisztulás, a szent és a profán, vagy a kultikus közösség fogalmát, olyan örökséget, amely a keresztény teológiában és liturgiában jelen van. A papság szerepe a babiloni fogsággal új dimenziót öltött. Izrael népe a fogsággal elvesztette önálló állami létét, ettől kezdve Palesztina valamelyik nagybirodalom távoli tartománya lett, és Izrael népéből a hazatérést biztosító Kürosz-rendelet (Kr. e. 538) 20 A téma tárgyalását lásd Scofield, A. — Vanderkam, J. C., Were the Hasmoneans Zadokites?, in JBL 124 (2005), 73-87. 68 TEOLÓGIA 2008/1-2
