Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Rózsa Huba: Az exegézis és az értelmezés főbb irányai napjainkban
Az exegézis és az értelmezés főbb irányai napjainkban RÓZSA HUBA világosan (sensus plenior: teljesebb értelem). Ilyen értelemmel találkozunk a Biblia keretében, ha egy szentírási szöveget olyan más szövegek fényében vizsgálunk, amelyek egy előbbire építenek, vagy ha kinyilatkoztatás belső fejlődéséhez való viszonyában veszünk szemügyre. A patrisztikus és a középkori exegézishez viszonyítva a bibliai szövegek megközelítésének és magyarázatának új módszere kezdődött a XVIII. században a felvilágosodással. A reneszánsz idején az ókori szövegek vizsgálatával összefüggésben kialakultak a szövegelemzés szabályai, amelyek alkalmazásával igyekeztek egy-egy szöveg sajátosságait, összetettségét vagy keletkezését megállapítani. Előtérbe került a történeti hitelesség iránti érdeklődés. Ezért a szövegekben rögzített történeti események leírását elemezve arra törekedtek, hogy megkülönböztessék a későbbi értelmezést magától a tényközléstől, és eljussanak az eredeti eseményhez a maga tényszerűségében, amelyet azután valódinak vagy fiktívnek értékeltek. A felvilágosodástól kezdve alapvetően irodalmi módszerek alkalmazásával indult el a szentírási szövegek kritikus elemzése. A módszer alkalmazása magával hozta a bibliai szövegek olyan emancipált kezelését, amely öntudatosan eleve függetleníteni akarta magát minden egyházi tekintélytől. Mindez kezdettől fogva annak a lehetőségét is magában rejtette, hogy az exegézis kilép a hittudomány analogia fidei vezérelte köréből, és önálló szekuláris diszciplínává válik. A Bibliát nem Istentől sugalmazott írásként kezeli, amelynek vizsgálatát az Egyház hite koordinálja, hanem csupán mint irodalmi alkotást, legjobb esetben mint vallástörténeti emléket elemzi, azaz a teológia helyére az irodalomtörténet lép. Ennek a kritikus beállítottságú bibliamagyarázatnak kezdettől megjelennek azok az elemei, amelyek ma is meghatározzák a keresztény exegézist, de legalábbis megoldandó problémaként feladatot jelentenek a bibliamagyarázat számára. Ezek az elemek a következők: 1. A bibliai szöveg teológiai jelentéstartalma helyett — nem egyszer egyoldalúan — előtérbe lépett a szöveg irodalmi adottságainak elemzése. 2. A bibliamagyarázatnak csak a szöveg szó szerinti értelmének kifejtése számít (az allegorikus, a tipológiai és a sensus plenior csak másodlagos, nem érvelő erejű kifejtés). 3. A tényközlés és a hívő közösség értelmező visszatekintésének megkülönböztetése a bibliai szövegekben. Ez azt jelenti, hogy a szentírási hagyomány, a hívő közösség, Izrael vagy az egyház tapasztalatában őrizte meg az üdvtörténet eseményeinek emlékét vagy az egykor az elhangzott isteni üzenetet (pl. a próféták igehirdetését). A megkülönböztetésnek van alapja a bibliai hagyományban, de szélsőséges formájában ez úgy jelentkezik, hogy a közösség értelmező hittapasztalata olyan többletet ad a bibliai hagyománynak, ami nem része az eredeti adottságnak, attól teljesen független, átalakítja azt és új értelemet ad neki, elhomályosítja vagy teljesen megragadhatatlanná teszi azt. Ez a megközelítés ebben a formában kétségessé teszi, hogy a hívő közösség képes hűségesen megőrizni a hagyományt, annak meghamisítása nélkül. 4. Végül pedig a bibliamagyarázat és a szisztematikus teológia közötti feszültség. A bibhaszövegek kritikai vizsgálata és értelmezése az irodalomtörténet módszereivel (ma történetkritikai módszerről beszélünk) a felvilágosodástól egészen a II. Vatikáni Zsinatig a protestáns szentírástudomány körében folytatódott. A katolikus szentírástudo- mányt az egyházi tanítótekintély, elsősorban a hit védelmének érdekében, visszatartotta ezeknek a módszereknek alkalmazásától a Szentírás magyarázatában és értelmezésében. Ma már világosan látjuk ezeknek a módszereknek minden pozitív és negatív eredményét. Ugyanakkor a szent szövegek természete, mint már ezt bemutattuk, alapot szolgáltat a történetkritikai megközelítésre vagy más irodalmi módszerek alkalmazására. A II. Vatikáni Zsinat ezért jogosnak ismerte el bibliamagyarázatban a történetkritikai 217
