Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Puskás Attila: XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a "Spe salvi" enciklikában
XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a „Spe salvi" enciklikában PUSKÁS ATTILA za. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől” (lKor 4,4—5). A szöveg alapján arra gondolhatunk, hogy az apostoli munka értékességének mércéje Isten előtt az igehirdető szívének szándéka, motivációinak tisztasága, belső lelkülete. Ha ez a belső lelkűiét valami Istenhez nem illőt tartalmaz — fennhéjázás, irigység, féltékenység, evilági bölcsesség, emberi tetszés keresése —, akkor annak meg kell nyilvánulnia, és el kell tűnnie az ítélet tüzében, mert értéktelen és nem méltó a megmaradásra. így az ítélet emésztő tüze szorosan összefügg az embert megtisztító és menekülésére szolgáló tűzzel. Az apostoli munka bűnös és méltatlan gyökereinek a megvizsgáló feltárása és megszüntetése az igehirdető számára fájdalmas szembesülést és egyben megtisztulást hoz. Gondolatmenetünk egyszerre vette figyelembe az ószövetségi gyökereket és azt a krisztológiai újdonságot Szent Pálnál, melyet J. Ratzinger eszkatológiai munkájában erőteljesen hangsúlyoz és encikhkájában is feltételez. Álláspontunk szerint az lKor 3,10—15 szövege elégséges alapot szolgáltat és nyitott arra az olvasatra, mely a tisztulást az ítélő Krisztussal való halál utáni találkozás részeként értelmezi és Krisztus ítéletét nem csak megvizsgáló és elemésztő, hanem egyúttal megtisztító tűzként fogja fel. A páli levelek teljes korpuszának összefüggésében nem zárható ki, sőt megalapozottan állítható, hogy az ítélő Krisztussal való találkozás a halál után megtörténik és ennek részeként, illetve ebből fakadóan maga a megtisztulás is. Erre az ítéletből fakadó tisztulás folyamatára, vagy másképpen a megtisztító ítélet eseményére azonban, ahogyan a teológus Ratzinger hangsúlyozza, a fizikai idő mértékei nem alkalmazhatóak. 5. A TISZTULÁS IDŐISÉGÉNEK KÉRDÉSE A Spe salvi enciklikában a halál utáni tisztulás időies természetére vonatkozóan a következő rövid megjegyzést olvashatjuk: „Világos, hogy ennek az átégetésnek az »időtartama« nem mérhető a mi világunk időmértékével. E találkozás átalakító »pillanata« független a földi időtől — a szív ideje, az »átmenetei« ideje Krisztus testében az Istennel való közösségbe.” (Nr. 47) Ebben a fejezetben annak szeretnénk utánajárni, hogy a pápa szótárában vajon mit jelenthet a „szív ideje” kifejezés, mely nem mérhető a mi világunk időmértékével. A teológus Ratzinger eszkatológiájának egészéből kirajzolódnak e fogalomnak a fő kontúrjai. Az bizonyos, hogy a halállal az ember kilép a földi időből. A kérdés az, hogy a halálon keresztül a teljes időtlenségbe lép-e, vagy egy megváltozott, de bizonyos értelemben még időiesnek mondható létmód veszi-e kezdetét a halállal. A hagyományos katolikus teológia ez utóbbit feltételezte. Az egyéni halál bekövetkeztét a külön ítélettel és Krisztus dicsőséges eljövetelét a holtak feltámadásával és az utolsó ítélettel egymástól időbelileg is különböző eseményeknek tekintette. Feltételezte, hogy a halál és a parúzia közötti állapotban a testtől különvált lélekkel megtörténnek bizonyos események, mint az egyéni ítélet, végső sorsa kezdetét veszi, ha szükséges, tisztuláson megy keresztül, véget ér a tisztulása s végül majd újraegyesül testével az utolsó napon. Ez a szemléletmód magától értetődően a köztes állapotot köztes időnek tekintette, melyet az időiességnek bizonyos jegyei jellemeznek, mint a tartam, az egymásutániság és az objektív mérhetőség. E modell azt sugallhatta, hogy a halál utáni létezés időisége mintegy folytatása, meghosszabbítása a földi időnek más körülmények között. Nyilvánvaló hibája ennek a szemléletnek, hogy nem számol kellően annak a gyökeres létmódváltozásnak az időiségre gyakorolt hatásával, mely a halállal bekövetkezik. 207
