Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Puskás Attila: XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a "Spe salvi" enciklikában
PUSKÁS ATTILA XVI. Benedek tanítása a halál utáni tisztulásról a „Spe salvi" enciklikában J. Ratzinger eszkatológiája jelentős előrelépést jelentett a halálon túli emberi létezés időiségének tisztázásában. Az általa kidolgozott „memória-idő”, „dialogikus idő” vagy „antropológiai idő” kifejezések úgy tekinthetők, mint a Spe salvi encikhkában megjelenő „szív ideje” fogalom szinonimái. Ratzinger koncepciója a halál utáni tisztulás időies természetére vonatkozóan a Lohfink-féle „megdicsőült idő”46 korrektívumaként értékelhető, bár elgondolásának gyökerei időben megelőzik a Gerhard Lohfmk eszkatológi- ájával folytatott vitát. Ratzinger egyetért azzal az alaptétellel, hogy a halálon túli létmód időisége nem lehet egyszerű meghosszabbítása, folytatása a földi létezés fizikai időbeliségének, ezért a „köztes idő” hagyományos szemléletmódja korrekcióra szorul: a köztes állapot történéseinek, így a tisztulás eseményének értelmezéséhez is, alkalmatlanok a fizikai idő mértékei.47 Abban is osztozik Lohfmk álláspontjával, hogy meg kell különböztetni Isten örökkévalóságának, valamint az ember halál utáni létmódját az időiség szempontjából is. Véleményazonosság van a két teológus között abban is, hogy az ember megdicsőült ideje jelenti földi történelmének, idejének a végérvényessé válását és egybefoglalását. Ratzinger álláspontja két döntő ponton tér el Lohfmk hipotézisétől. Egyrészt abban, hogy míg Lohfmk az ember földi időbeliségét megkülönböztetés nélkül azonosítja a fizikai időbeliséggel, s ezért csak radikális és összemérhetetlen különbséget tud állítani a földi idő és a megdicsőült idő között, Ratzinger már a földi időbeliségre vonatkozóan is különböztet antropológiai memória-idő és a fizikai-kozmológiai idő között. Az utóbbi az Arisztotelész-féle időmeghatározás értelmében (aritmosz kinészeosz) — numerus motus secundum prius ac posterius — a fizikai testek mozgásával függ össze, és objektív mértékül szolgál: az évek, hónapok, napok, órák, percek, másodpercek mértékével mérhető idő. A „memória-idő” alapeszméjét Ratzinger Szent Ágoston időelemzéséből veszi át, ahogy az a Vallomások XI. könyvében megjelenik. A hippói püspök gondolatmenetének az a végkövetkeztetése, hogy ha az idő jelenségét és mérését csak a külső mozgás alapján számított fizikai idővel akarjuk azonosítani, akkor szükségképpen odajutunk, hogy idő tulajdonképpen nem is létezik, hiszen a múlt már nincs, a jövő még nincs, s a jelen a kettő kitegedés nélküli határa. Hogy elkerüljük ezt az abszurd eredményt, az idő antropológiai dimenzióját is figyelembe kell venni, sőt Ágoston szerint csak ennek alapján értelmezhető az idő jelensége. Ennek értelmében az emberi szellem az, amely hármas tagolású egységbe tudja fogni a tünékeny és változó létezők külső mozgását: a szellem a múltat megjeleníti (praesens de praeteritis), a jelent figyelmesen szemléli (praesens de presen- tibus) és várja a jövőt (prasens de futuribus). Mintegy maga az emberi szellem kiteljed (distentio animi) a múltra, jelenre és jövőre, az emlékezetben (memoria), a szemléletben (contuitus) és a várakozásban (expectatio) összefogja, megjeleníti önmagában a történéseket és méri egymáshoz való viszonyukat. Szellemének, memóriájának ezen egységesítő képessége által az ember fölébe emelkedik a külső és szüntelen változások folyamatának, mintegy önmagában együtt tudja tartani a múltat, jelent és jövőt. Az így létrejövő antropológiai-memória idő nem vezethető vissza a kozmológiai-fizikai időre, mely önmagában csak szüntelen tovatűnő egymásutániság lenne valódi egység nélkül.48 Ratzinger 46 Lohfink, G., Zur Möglichkeit christlicher Naherwartung, in Greshake, G.-Lohfink, G., Naherwartung - Auferstehung- Unsterblichkeit. Untersuchungen zur christlichen Eschatologie (QD 71), Freiburg-Basel—Wien 1978, 54-64. Vö. Nachtwei, G., Dialogische Unsterblichkeit, Leipzig 1986, 75 f. 47 Ratzinger, J., Eschatologie, 188. 48 Mindazonáltal e memória-idő nem egy zárt alany pusztán belső valósága. Jelentős Ágoston-kutatók (Lampey, Berlinger) állítják, hogy az egyházatya magát a memóriát sem elszigetelt öntudatként értelmezte, hanem alapvetően az Istennel való kapcsolatban. A memória nála az ember istenképiségében alapozódik meg, az a képes208
