Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 1-2. szám - Martos Levente Balázs: "Krisztus, a mi húsvéti bárányunk"
„Krisztus, a mi húsvéti bárányunk” MARTOS LEVENTE BALÁZS nének káros következményeire vonatkozó reflexió mutatkozik meg benne. Másfelől egészen konkrét háttere az a mai napig létező szokás, amelyben a zsidó családok a pászka előtt a legkisebb kovászt is kitakarítják otthonaikból az ünnep kezdete előtt (Kiv 12,18— 20; MTörv 16,2.3; Lev 23,5-6; Szám 28,16—17).9 Foglaljuk össze és értékeljük azt, amit eddig az lKor 5,6—8-ról, az lKor 5,7 közelebbi összefüggéséről megtudtunk: 1. Pál a 6. verstől fogva már nem a vérfertőző személyre figyel, hanem a közösség erkölcsi tökéletességével foglalkozik. A „neon phyrama - új tészta” kifejezés az egész közösséget jelenti. Az azymoi — kovásztalan kifejezés ezzel ellentétben a közösség egyes tagjaira és azok összességére vonatkozik. Ezt az értelmezést parancsolja a szövegösszefüggés is: ha egyetlen férfi bűne tisztátalanná teheti a többieket is, akkor mindenkinek külön is óvakodnia kell a bűntől és tisztátalanságtól.10 A felhasznált képek kezdettől fogva feltételezik a pászkünnepet is. A kovásztalan kenyerek ünnepének és a húsvéti bárány leölésének gyakorlata korán összekapcsolódott.11 2. A szakasz verseit először allegorikus, azután tipologikus értelemben kell magyarázni.12 Pál a megtisztított ház képével szeretné a belső tisztuásra bírni a közösséget. „A hasonlat egyes pontjait a hasonlított tárgy egyes pontjaival azonosítjuk” — ez az allegória.13 Azután arra hivatkozik, ami a közösség tagjaival eszkatologikus értelemben és módon, tehát Isten végidőbeli üdvözítő akarata szerint történt, ahogy az Krisztusban nyilvánvaló lett, megtörtént és meg kell hogy történjen — ez a tipológia. Az allegória erkölcsi értelmű, a tipológia viszont szoteriológiát hordoz.14 3. Pál a szakasz végén arról az átmenetről beszél, amellyel a közösség a keresztény élet állandó húsvétját kezdi meg, amely Isten üdvözítő tettén alapul.15 A közösségnek azonban meg kell tennie a saját részét, hogy ez az ünnep tisztaságban és igazságban megvalósulhasson: törekednie kell az erkölcsi tisztaságra. A 8. vers már erről az ünneplésről szól. A kovászos és kovásztalan, illetve régi és új ellentéte kiegészül azokkal az erkölcsi kategóriákkal, amelyek a gonoszságot és rosszaságot elítélik, illetve az egyeneslelkűséget és igazságot követelik.16 9 A zsidó húsvéti ünneplés korabeli részletei, illetve ezek ktatása természetesen meghaladja ennek a tanulmánynak a kereteit. Vö legutóbb J. Kulp, The Origins of the Seder nad Haggadah, Currents in Biblical Research 4 (2005), 109-134: a Haggada sederje csak a második templom lerombolása után alakult ki. Ezért lehetetlen — állítja hogy az utolsó vacsorát a misnai-talmudi zsidóság kategóriáival magyarázzuk és írjuk le. Úgy tűnik, hogy a zsidók és a keresztények egymással párhuzamosan igyekeztek megalkotni saját új húsvéti szertartásukat, amelyben immár nem lehetett jelentősége a jeruzséelmi templomnak. Vö. Schlund, C., „Kein Knochen soll gebrochen werden” Studien zu Bedeutung und Funktion des Pesachfests in Texten des frühen Judentums und im Johannesevangelium (WMANT 107), Neukirchen—Vluyn 2005, 183. 11 Kremer, J., Der Erste Brief an die Korinther (RNT), Regensburg 1997, 106. 12 Vö. Merklein, H., Der erste Brief an die Korinther, 39—40. így Wolff, C., 1. Korinther (THKNT 7), Leipzig 1996, 107 is, aki a szövegben Jézus engesztelő halála és a zsidóknak az egyiptomi fogságból való kiszabadulása közti tipologikus analógiát lát. 13 J. Weiß, W. Schräge, Der erste Brief an die Korinther, 379. idézetében. A tipológia S. G. Hall meghatározása szerint „a keresztény írásértelmezés módszere, amely az ószövetségi személyekben, eseményekben és intézményekben Jézus Krisztusnak, az ő evangéliumának és Egyházának ty- poi-ait..., azaz modelljeit vagy előképeit látja.” (TRE 34, 208). Vö. Schlund, C., Kein Knochen, 189: „Der pauHnische Passus beschreibt die Existenz der Gemeinde als immerwährendes Pesachfest (heortazómen - Konj. Präsens) im Anschluss an die einmalige Pesach-Opferung Christi (etythé — Aorist).” Érdekes a megjegyzés, amelyet C. Schlund tesz (vö. Kein Knochen, 187.). Az azyma szónak a Septuagintában (12,8.15.18.20; 13,6f; Lev 23,6; Szám 9,11; 28,17; MTörv 16,3.8; 2Krón 30,13.31f; 35,17; lEzdr 1,11.17; TEOLÓGIA 2008/1-2 17
