Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk
A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk KUMINETZ GÉZA tartalma, iránya. Ezek a válaszok szabják majd meg azt is, hogy miféle cél szolgálatában állnak tulajdonképpen az erkölcsi erények, különösen a sarkalatos erények, sőt ezek fő tartalmi jegyeit is bizonyos értelemben meghatározzák. Minél inkább téves a megjelölt abszolútum, annál tévesebb lesz a kanti hármas kérdésre és a három végső eszme tartalmára (én, világ, Isten), adott válasz is145, következésképpen az összes értékmegvalósító képességek és készségek nem juttatják el valódi céljához az embert. Pontosabban csak a felvállalt világnézet által megszabott célhoz viszik el az abban hívő személyt. Ebből adódóan a remény tartalma is világnézeti választás és döntés alapján lesz valamely személy sajátja. A remény révén vágyik az eszményre és megy az ember feléje, így végeredményben a jövő a megvalósítandó, elérendő eszmény. Az abszolútum helyes megállapítása tekintetében azt kell leszögeznünk, hogy az ember számára csak olyan abszolútum lehet valós, ami személyes és teremtetlen szellem, mivel az ember maga teremtett és személyes szellemi lény. Tehát Istene csak nála nagyobb, hatalmasabb személyes lény lehet. A józan ész is megállapítja, hogy objektív értelemben csak egy világnézet lehet a maga teljességében helyes, csak egy lehet a helyes valláserkölcsi rend és annak kötelező jellege, és Krisztus kegyelmének köszönhetően ezzel ismét rendelkezik az emberiség, közelebbről a katolikus egyház. Ez a megállapítás egyúttal azt is jelenti, hogy minden vallásban és világnézetben több-kevesebb elszórt eszmei mag található az igaz világnézet és valláserkölcsi értékrend eszméiből. A hit szóval jelöljük főleg az adott világnézet igazságtartalmát (Hiszekegy), a remény szóval jelöljük azt a valóságot, amire tevékenyen törekszik (Miatyánk)146, ezért a küldetéstudat éberen tartója, míg a szeretet szóval jelezzük a szóban forgó világnézet érzelmi-érzületi gyökerét (Szeretethimnusz). Úgy azonban, hogy ezek az erények, képességek végeredményben az abszolútumhoz, a kozmoszhoz és önmagunkhoz való kötődés hármas egy dimenzióját adják. A hit igazságkeresésünk jutalma és beteljesedése (ez az élet értelmének meglelése), a remény küzdelmeink motorja (ez az életeszmény megvalósítója), a szeretet pedig életünk édesítője (ez az életeszmény beteljesítője).147 A remény a végső cél és elérendő eszmény vonzásában tartja elsősorban az akaratot, melyhez a hitből és a szeretetből merít erőt, motivációt, s ő maga is visszahat a hitre, megerősítve azt, visszahat a szeretetre, még odaadóbbá téve azt. P Az erényekkel kapcsolatos tisztánlátás egyik leghatékonyabb eszköze a rendszerezésük. Erénytipológiánk az alábbi egy előzetes megjegyzéssel: Az erény egy és mégis sokféle. Egy, ha úgy értjük, hogy az ember értékmegvalósító készségét jelöljük vele, sok, ha a megvalósítandó értékeket vesszük számba. Minthogy minden sajátos érték eléréséhez sajátos képességre, készségre van szükség. További szempont, hogy minden erény magva ott van a maga képességiségében, az emberi természetben. Ám készségekké, a személyiség kibontakoztatóivá csak akkor válhatnak, ha a személy értékigenlő alap-be- áüítottságú, tehát keresi és megtalálja a követendő eszményt, vállalva az ezzel járó testi-, 145 Természetesen kiindulhatunk akár egy hamis ember-eszméből (ha az ember nem test és lélek szubsztanciális egysége), vagy egy hamis kozmosz fogalomból (a kozmosz nem teremtés eredménye), a másik két kategória is szükségképp torzul. A Miatyánk ebből a szempontból úgy fogandó fel, mint a legfontosabb és állandó kérő imádságunk, hiszen benne legalapvetőbb vágyaink, szükségleteink jutnak kifejezésre. Az ima teljesüléséről lásd: Kiss, J., Az ima teljesülése és a természeti törvények uralma, in Religio 76 (1917), 573—580; A kérő ima szükségességéről bővebben lásd: Bbjeznay, B., A kérő imádság szükségességéről, in Religio 77 (1918), 457-463. 147 Vö. GÁL, F., Az örök élet reménye, Budapest 1975, 15-18; 25-30. 173
