Teológia - Hittudományi Folyóirat 42. (2008)
2008 / 3-4. szám - Kuminetz Géza: A krisztushívők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk
KUMINETZ GÉZA A krisztushivők reménye és megvalósításának garanciái: az erények és hősies gyakorlásuk A katolikus hit58 mint erény adja az ember számára a büntetlenül megismerhető és megismerendő végső igazságokat és azok szerves egységét. A katolikusok reménye, mint erény, adja az ember számára elérhető és elérendő jövőt. A katolikusok szeretete, mint erény adja az egy igaz Istennel való földi és majd a boldog és boldogító örök egyesülést, mint a teremtett és teremtetlen személy közti kapcsolat beteljesülését. Ez az egyesülni vágyás és egyesülés azt jelenti, hogy e szeretet nélkül nem lehetnek teljesek és tökéletesek a többi erények sem. A hit elfogadása jelzi az alapvető döntést, a remény adja hozzá annak megvalósításához az erőt, éberen tartva a törekvést, míg a szeretet jága át a maga melegségével az egész lelket, nem engedve annak, hogy a lelket megkeményítse az eszme magasztossága, nem engedve, hogy a remény csüggedéssé, vagy éppen fanatikus erővé váljon.59 Felvetődik a kérdés: Ki méltó a végső hitelre, bizalomra és szeretette? Csak az abszolút személyes értékteljesség, a hármas egy Isten. Eme végső összegzés nélkül az egyes erények befejezetlenek és tökéletlenek maradnak, s nem fognak igazi harmóniában működni egymással. Ezt a feladatot formailag a világnézetben kifejezett hit, remény és szeretet végzi el. A kérdés mármost az, hogy mi az ember számára a végső és igazoltan igaz és helyes tartalma a hitnek, reménynek és szeretetnek? Erre válaszol Krisztus. S ez a hit, remény és szeretet együtt adja a tökéletes kapcsolatot Krisztussal. Éspedig úgy, hogy ha a hithez nem járul hozzá a remény és a szeretet, nem egyesít tökéletesen Krisztussal; a remény, ha nem az igaz hit táplálja és nem a szeretet animálja, ugyancsak nem kapcsol tökéletesen Krisztushoz. A szeretet ellenben, amennyiben valóban jelen van a lélekben, bizonyos értelemben pótolja a kifejezett hitet és reményt. Összegzésként idézhetjük Szent Ágostont, aki szerint „Domus Dei (beatitudo) credendo fundatur, sperando erigitur, diligendo perficitur.”60 58 A hit életelv. Akár tárgyilag, akár alanyilag szemléljük. Ha „tisztán tárgyában nézzük, akkor azért életelv, mivel világnézetünk foglalata, irányítója és kiegészítője. Kiegészíti, mert olyan kérdésekre ad biztos forrásból és értesülésből feleletet, amelyeket még a legélesebb elme sem tud megoldani és amelyek a legmélyebb bölcseleti gondolkozásra nézve is örök talányok maradnak. Irányítja benső életünket, mivel a legteljesebb, minden más ismeretet felülmúló bizonyosság igényeivel jelentkezik. Ha elfogadjuk, akkor érvényesülni akar és benső életünket áthatja az evangéliumi kovász eijesztő erejével. Világnézetünk foglalata is, mivel nincs kérdés, amelyről legalábbis a gyakorlati igazság szempontjából ne ítélkeznék, ill. ne kellene ítélkeznie. Ha világnézetünk egyes vonásait nem merítjük is a hitből, ha ebben az irányban a természetes ismeretnek sokat köszönhetünk is, a végső szintézist a hit végzi el. [...] De nemcsak tárgyi életelv a hit, hanem alanyi is. A hívő életműködése. A hit nem holt tőke, nem is tisztán statikus adottság, hanem a dinamikára berendezett valóság. Az a feladata, hogy Istennel életközösségben tartsa meg a lelket, ugyanazokkal az elvekkel és eszmékkel gondolkoztasson, amelyek Istenéi és a kinyilatkoztatás révén az ember tulajdonává lettek.” Vö. HORVÁTH, S., Hitvédelmi tanulmányok, Budapest 1943, 203—205. A hagyományos erkölcsteológia időtálló módon beszélt a reménnyel szembeni bűnök keretében a kétségbeesésről (desperatio), illetve a vakmerő bizakodásról {praesumptio). Az előbbit úgy írta le, mint „az örök boldogság és az elérésére szükséges eszközök elnyerésében való bizalmatlanság”-ot. Amennyiben ez tudatos és megfontolt cselekedet lenne, úgy ez a bűn valóban halált hozó. Amennyiben szomorúság vagy türelmetlenség, vagy egyéb alanyi diszpozíció lenne az oka, úgy nem szabad súlyos bűnnek minősíteni. A vakmerő bizakodás tekintetében kétféle módon lehet e tényállást megvalósítani: „1. saját erőinkben túlságosan bízva, mintha azok magukban véve elégségesek volnának az örök boldogság elnyerésére; s így követtek el vakmerő bizakodást a pelagiánok; 2. túlságosan bízva az isteni irgalmasságban és Krisztus érdemeiben, mintha egyedül ezektől, s nem saját közreműködésünktől is, függne az örök üdv”. Vö. MÜLLER, E., Katholikus Erkölcstan II, Budapest 1877, 67. „A kétség- beesés és vakmerő bizakodás eretnekséggel járnak, ha eretnek nézetekből származnak, pl. hogy az Isten nem tud, vagy nem akar üdvözíteni, hogy egyedül a természeti erők, vagy egyedül az Isten malasztja a jó cselekedetek nélkül elégségesek az üdvösségre. Ezen felül bűnök a Szendélek ellen. Rosszabb a kétségbeesés, mint a vakmerő bizakodás, mert az jobban ellenkezik az Isten irgalmasságával, mint emez, mivel az Istennek végtelen jósága miatt inkább sajátja könyörülni és kegyelmezni, mint büntetni”. Vö. Müller, E., Katholikus Erkölcstan II, Budapest 1877, 68. Vö. Prümmer, D., Manuale theologiae moralis I, Barcinone-Friburgi Brisg.-Romae 1961, 387. 152
