Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Benkő Antal: A papi lelkiség pszichológiai alapjai
BENKŐ ANTAL S.J. A papi lelkiség pszichológiai alapjai napos lelkigyakorlat és egy hónap a szegények vagy betegek szolgálatában; mindez kisebb közösségben és kapcsolatban a lelkivezetővel. „Minden jelöltet arra szólítanak fel, hogy életét Jézussal való személyes és szabad találkozásra építse; őt válassza léte mesterének (maitre de son existence). Ez a megalapozás az — egyéni, egyházi és liturgikus — ima begyakorlása által történik. ... Csak a hitre, bibliára, liturgiára, a lelkiség történetére vonatkozó néhány kurzust tartanak, nehogy ez a lelkiségi év tanulmányi évvé alakuljon át. A kurzusok célja, hogy elősegítsék a Krisztussal való személyes találkozást azoknál, akik előzőleg gyakran nem kaptak elég hitbeli ismeretet.”14 2. A szemináriumi években a lelkiség pszichológiai megalapozásának három szempontját emeljük ki. a) Egyre helyesebb én-kép kialakítása. Ez a kép nemcsak azt a nézetet tartalmazza, hogy ‘mi’ vagyok én, hanem azt is, hogy ‘mi akarok lenni’, és ‘mivé kell válnom’. Ha valaki énképének ezeket a vetületeit képes összhangba hozni, az nagy lépést tesz személyiségének egysége felé — hja Allport. A helyes én-kép kialakításnak első eszköze önreflektáló képességünk. Ezt főként a napi lelkiismeret-vizsgálat, vagy ahogy ma inkább nevezik: a figyelmes szeretet imája során gyakorolhatjuk. Ez azt a veszélyt rejtheti magában, hogy könnyen önmagunk körül forgunk. Ezért szükségesek a „tükrök”. Első helyen maga az Úr Jézus áll: az ő életvitele, halála, kinyilatkoztatása. Az imában, elmélkedésben és lelki olvasmányban tovább kell mélyíteni a vele való kapcsolatot: a kispap ezeken keresztül alakulhat az O Szíve szerinti pappá. Második tükör a közösség. A többiek példája, esetleges figyelmeztetése és a lelki tapasztalatok őszinte megosztása szintén segíthet abban, hogy jobban felismerjük a számunkra rejtettebb, de a mások által könnyebben tapasztalt tulajdonságainkat, viselkedésünk fonák oldalait. A kiscsoportokban végzett személyiségfejlesztő vagy önismereti tréningek is hasznosak lehetnek mind a másokhoz való kapcsolatunk, mind énképünk teljesebb felismerésében. Végül döntő jelentőségű a lelkivezető és gyóntató „tükrözése”. Kétségtelen, hogy szabadságot kell hagyni a szeminaristának abban, hogy kit választ lelkivezetőnek, és főként abban, hogy ki legyen a gyóntatója. Ennek ellenére nélkülözhetetlen, hogy a szeminárium spirituálisa minden kispapot rendszeresen (havonta?, de félévenként legalább háromszor!) és „határozott kedvességgel” meghívjon a vele való találkozásra. Gyakran a szeminarista úgy látja, hogy az a pap marad a lelkivezetője, aki őt a papi hivatás felé irányította. A szemináriumi évek alatt azonban vele csak a vakációk során találkozik a papnövendék. így ő gyakran nem ismeri az év közben felmerülő nehézségeket. Fontos tehát, hogy a tanév folyamán a spirituális is segítse a kispapot. Főként arra ügyelve, hogy a papnövendéknek legyen rendes állandó gyóntatója. A spirituális ne elégedjen meg azzal, hogy a papnövendék „valakinél” elvégezze szentgyónását, hanem sürgesse, hogy ugyanannak a papnak tálja fel lelkét a szentgyónásban. Különben fennforog a veszély, hogy a papnövendék az „alkalmi” gyónásokkal ugyan „megkönnyíti” lelkiismeretét, ténylegesen azonban kerüli azt, hogy valaki valóban megismerhesse lelki állapotát, és így tulajdonképpen menekül attól is, hogy szembenézzen magával annak a segítségével, aki jobban megismerheti őt. 14 Lustiger i. m. 155-157 o. 8 TEOLÓGIA 2007/1-2
