Teológia - Hittudományi Folyóirat 41. (2007)
2007 / 1-2. szám - Tamás Roland: Extra media nulla salus? - Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom
TAMAS ROLAND Extra media nulla salus?-Isten országa és a tömegkommunikációs társadalom olyan kérdésekkel tud foglalkozni, amelyek az emberiséget nyugtalanítják és nyomasztják” (CP 125). A gondolatmenetet párhuzamba állíthatjuk a Krisztusról, a tökéletes kommunikátorról szóló kijelentésekkel. Eszerint azt kell mondanunk, hogy az egyház nem kerülheti meg feladatát, hogy a médiumok által strukturált világban jelen legyen, és annak „helyzetéből kiindulva” (CP 11) szólaljon meg. Egy másik példát láthatunk a világméretű szolidaritás kérdésében: Az új technika révén „a földön minden ember kölcsönösen osztozik azokban a gondokban és problémákban, amelyek másokat, illetve az egész emberiséget érintik” (CP 19). A GS előszava az egyház szolidaritásáról beszélt; Isten népe osztja az emberek örömét és reményét, szomorúságát és szorongását (GS 1). Az a szolidaritás, amelyet a médiumok lehetővé tesznek, túlmegy ezen: minden ember osztozik a többiek gondjaiban. A CP rámutat a tömegkommunikációs eszközök törvényszerűségeire és ambivalens voltára is. Már az IM zsinati határozat beszélt arról a nehézségről, hogy a tömegkommunikációs eszközök „hatalmas összegeket igényelnek” (IM 17). A finanszírozás kérdése felveti a monopol problémáját: „Hogyan kerülhető el, hogy ezen eszközök néhány ember kezében összpontosulva a valódi párbeszédet és közösséget lehetetlenné tegyék” (CP 21)? Tekintettel a piac és a médiumok egyre szorosabb összefonódására, a kérdés ma még élesebb. A médiumok egy további ambivalenciája abból a törvényszerűségből fakad, hogy az információkat gyorsan kell továbbítani; „a gyorsaság viszont gyakran a pontosság rovására megy” (CP 39). Ehhez kapcsolódik egy másik probléma: az újságíróknak „a híranyag tömegéből ki kell választaniuk a megítélésük szerint lényeges dolgokat, amelyek nyilvános érdeklődésre tarthatnak számot. így aztán ezek a részletek egy eseményt nem feltétlen a teljes tetjedelmében és jelentőségében mutatnak meg” (CP 37). Ez a kijelentés különösen jelentős, ha meggondoljuk, hogy a posztmodem ember számára a hírműsorok jelentik az egyik legfontosabb eszközt egy kozmológia létrehozásában. Az élet különböző területein jelentkező erkölcsi hanyatlás a dokumentum számára „nyilvánvaló” (CP 22). A CP azonban sehol sem tekinti a tömegkommunikációs eszközöket bűnbaknak.10 11 Ezzel szemben elismer egy bizonyos tanácstalanságot: „Nyitott kérdés, hogy ezek az eszközök mennyiben okolhatók a hanyatlásért. [...] Akárhogyan is legyen, az nem tagadható, hogy a hiba magában a társadalomban keresendő” (CP 22). A dokumentum a médiumok törvényszerűségeinek elismerésével, valamint a helyzet differenciált megítélésével túllép a moralizáló hangon, és megőrzi „azt a nyitottságot és közösséget a világgal [...], amely a II. Vatikáni Zsinat egyik legfőbb ismérve volt”11. 10 Itt nem tudunk kitérni annak ismertetésére, hogy a zsinat előtti egyházi megnyilatkozások milyen egyoldalúan ellenséges hatalmat láttak a médiumokban. Ebben a témában jó összefoglalást ad: Deussen: „Communio et Progressio” (1972). 11 Meyer zu Schlochtern: Das Kirchenbild (1991) 313. Az utolsó tanltóhivatali dokumentum, amely a médiumok világát a maga egészében szemléli, és nem valamely részletkérdéssel foglalkozik, az 1992-ben megjelent „Aetatis novae”. A lelkipásztori határozat sajnos visszalépésként minősíthető; a CP széles teológiai horizontját nem folytatja, hanem inkább beszűkíti. A probléma megközeh'téséhez lásd: Rolfes, Helmuth: Soziale Kommunikation und WahrheitsVerwaltung. Überlegungen zu Aetatis Novae Nr. 10 über die Medien im Dienst der kirchlichen Gemeinschaft. In: Communicatio Socialis. Zeitschrift fur Publizistik in Kirche und Welt 25 (1992). 74 TEOLÓGIA 2007/1-2
