Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 1-2. szám - Puskás Attila: A teremtés trinitárius értelmezésének megújulása a mai teológiában
A teremtés trinitáríus értelmezésének megújulása a mai teológiában PUSKÁS ATTILA ■ gébé is beépült és megerősítést nyert ez az igazság.2 Az Egyház hivatalos tanítása — a hagyományos skolasztikus teológiával összhangban — az isteni természetből vagy lényegből következő egy isteni hatóokság gondolatát kívánta ezzel hangsúlyozni, s ezzel elejét venni a triteizmus veszélyének. Természetesen, az egy és oszthatatlan isteni cselekvés a teremtés művére is igaz, hiszen ebben az esetben is Isten „ad extra”, vagyis „kifelé” irányuló tevékenységéről van szó. Az a kérdés, hogy vajon a teremtésaktus ezen túlmenően nem magyarázható-e az eredések és a relációk Szentháromságon belüli rendje szerint, s nem kell-e megkülönböztetni az egyes isteni személyek sajátos szerepét a közös teremtő cselekvésen belül, nem állt ugyan az érdeklődés homlokterében, de nem is kapott elutasítást. Amint a korai keresztségi hitvallások mutatják, megállapíthatjuk, hogy általában a nyugati hagyományt kevésbé foglalkoztatta a Fiú és a Lélek megkülönböztetett szerepe a teremtésben (vö. Apostoli hitvallás). A keleti tradíciót tükröző hitvallások és a görög atyáktól fennmaradt hitszabályok ezzel szemben kifejezetten megfogalmazták az Újszövetség teremtéskrisztológiai szövegei nyomán Krisztusnak, illetve a Fiúnak a teremtés művében az Atyáétól megkülönböztetett, sajátos cselekvési módját.3 Sőt, a II. Konstantinápolyi Zsinat a Fiú mellett a Szentlélek, s így mindhárom isteni személy sajátos szerepét is hangsúlyozta a közös teremtői cselekvésben.4 Az egyházatyák a teremtésről gondolkodva megkülönböztették a három isteni személy csak külön-külön rájuk jellemző tevékenységét, így általában az Atyáról úgy beszéltek, mint a teremtés kezdeményezőjéről, legvégső szabad eredetéről; a Fiúról vagy Logoszról, mint a teremtés minta, és eszköz-okáról, s végül a Szentlélekről, mint a teremtést beteljesítő cél-okról.5 Ezenkívül vallották, hogy a teremtmények valamiképpen a Szentháromság Isten nyomait hordozzák magukon saját triadikus szerkezetükkel. Az emberről pedig úgy gondolkodtak, mint aki a Szentháromság egy Isten képmására és hasonlatosságára teremtetett (Szent Ágoston), illetve, mint aki a Fiú képére lett megalkotva, és a Szentlélek cselekvése által formálódik át egyre inkább a tökéletes krisztusi kép szerint megvalósítva ezzel a mind tökéletesebb Istenhez való hasonlóságot.6 A főként ágostoni gyökerű középkori teológia részben átvette, részben módosította a patrisztikus örökséget a teremtés trinitáríus szempontját illetően. A nagy skolasztikusok továbbra is úgy beszéltek a teremtményekről, mint a „vestigia Trinitatis” hordozóiról, az emberről pedig, mint az „imago Trinitatis”-ról, jóllehet ez utóbbi esetben jelentős tartalmi változtatásokkal. Az ókori örökséget azonban a legdöntőbb módosítás akkor érte, amikor az ágostoni kijelentésekre támaszkodó „appropriációk” tana alapján 2 Lásd a XI. Toledói Zsinat (675) hitvallását, mely megfogalmazza, hogy az Atya, a Fiú és a Szendélek „el- választhatadanok ugyanis egymástól abban is, hogy vannak, és abban is, amit cselekszenek” (DS 531). A IV. Late- ráni Zsinat (1215) határozata a teljes Szentháromságot mondja a mindenség egyetlen kezdeti elvének, ahogy a megtestesülést is a Háromság közös művének nevezi (DS 800; 801). A Firenzei zsinatnak a jakobiták számára előírt határozata (1442) többek között kimondja, hogy „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nemjelenti a teremtés három eredő elvét, hanem csak egy eredetet”. Ennek végső indoka, hogy Istenben „minden egy, ahol nem merül föl a viszonyulás szembenállása” (DS 1330; 1331). 3 Vö. ÓrigenÉSZ hitszabálya (De principiis, praefatio, 4), íRENAEUS regula fidei-je (Dem. apóst., 6), Ce- zareai Euszebiosz és JERUZSÁLEM! Kürillosz formulái, valamint a Nikaiai és a Nikaia-konstantinápolyi hitvallások „per quem omnia facta sunt” kitételei (DS 40; 41; 125; 150). 4 A zsinat első kánonjában olvashatjuk: „Egy ugyanis az Atya Isten, akitől vannak mindenek, és egy az Úr Jézus Krisztus, aki által vannak mindenek, és egy a Szentlélek, akiben vannak mindenek” (DS 421). A legfontosabb teremtéskrisztológiai szövegek az Újszövetségből, melyek a keleti tradíció szövegeiben tükröződnek a következők: Kol 1,15—20; lKor 8,6; Zsid 1,1—4; Jn 1,1—4. 5 Vö. Irenaeus, Adv. Haer. IV, 7, 4; Baszileiosz, A Szentlélekről, 16,38. 6 Vö. Szent Ágoston, De Trin XIV, 12,15; Irenaeus, Adu. Haer. IV, 38, 1-2. 46 TEOLÓGIA 2006/1-2
