Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 1-2. szám - Puskás Attila: A teremtés trinitárius értelmezésének megújulása a mai teológiában
A teremtés trinitárius értelmezésének megújulása a mai teológiában m PUSKÁS ATTILA igyekeztek felfogni Istennek a lényegi tulajdonságait és aktusait, valamint a kifelé irányuló cselekvéseit, s így a teremtés művét is.7 Ennek értelmében az Atya, a Fiú és a Szentlélek szerepe és cselekvési módja az egy és osztatlan teremtői aktusban objektíve nem különbözik egymástól, a megkülönböztetés csak a mi részünkről történik, amikor egy-egy tulajdonságot vagy sajátos aktust „tulajdonítunk” (appropriáció) az egyes isteni személyeknek. A skolasztika egyik legjelesebb képviselője, Aquinói Szent Tamás is, a szent- háromságos isteni élet belső eredéseinek és a teremtés kifelé irányuló tevékenységének az összekötésében legfeljebb addig az állításig jut el, hogy a teremtés az eredések rendjét követi: azaz a teremtői hatalmat, mindenhatóságot az Atya úgy birtokolja, hogy nem mástól kapja, a Fiú úgy birtokolja, hogy az Atyától kapja és a Léleknek az Atyával együtt adja, a Lélek pedig mindkettőjüktől kapja.8 Tamásnak természetesen igaza van, ha a teremtést pusztán a létesítő okság szempontjából nézzük. Ekkor valóban az egyes isteni személyek teremtői/létesítői cselekvése között csak a szerint a rend és mód szerint tehetünk különbséget, ahogyan a teremtői mindenhatóságot birtokolják, s ez valóban a közös isteni természet örök birtoklásának a rendjét követi. A kérdés csak az, hogy ezzel ki- merítettük-e a szentháromságos belső élet és a teremtés összefüggésének minden számításba jöhető szempontját. A teremtés trinitárius szempontjának elmélyítése a 20. századvégi keresztény teológiában egyszerre jelenti az újszövetségi látásmód és a patrisztikus örökség megújuló elsajátítását, s ezzel összefüggésben az „appropriációk” (tulaj donítások) skolasztikus tanának meghaladását. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy a Szentháromság egy Isten kifelé irányuló tevékenységeinek egységét megfogalmazó tétel olyan igazsága a skolasztikus teológiának, melyhez az újabb értelmezési kísérleteknek is igazodniuk kell. A teológusnak, miközben azon fáradozik, hogy a teremtő cselekvést szorosabban kösse a Szentháromság belső életéhez, és benne megkülönböztesse az egyes személyek objektíve különböző szerepét, a következő két normatív szempontot kell figyelembe vennie. Egyrészt nem szabad a három isteni személyt mint három különböző létesítő okot felfognia, mert ez triteizmushoz vezetne. Másrészt elkerülendő az opera Dei ad intra (isteni élet belső aktusai) és az opera Dei ad extra (kifelé irányuló isteni cselekvések), valamint a személyes aktusok, tulajdonságok (nemzés, lehelés; atyaság, fiúság, leheltség) és a közös lényeghez tartozó aktusok és tulajdonságok (pl. megismerés, akarás, bölcsesség, jóság) teljes azonosítása, mert az előbbi könnyen panteizmushoz, az utóbbi pedig modalizmushoz vagy szubordinacionizmushoz vezetne. 2. A TRINITÁRIUS TEREMTÉSTEOLÓGIA MEGÚJULÁSÁHOZ VEZETŐ ÚT FŐBB ÁLLOMÁSAI ÉS TANULSÁGAI A 20. század utolsó két évtizedének keresztény teológiája határozott lépéseket tett annak érdekében, hogy elmélyítse a teremtés titkának trinitárius szempontját. Ezt előkészítette már néhány évtizeddel korábban a teremtéskrisztológia középpontba állítása olyan szerzőknél, mint Karl Barth, Karl Rahner és Teilhard de Chardin. Az ő krisztocentrikus teremtésfelfogásuk következetes továbbgondolása és a pneumatológiai szemponttal való 7 SZENT Ágoston a Szentháromságról írt művében úgy fogalmazott, hogy a „Háromság szétválaszthatat- lan tevékenysége külön jelenik meg a teremtményekben, s ezért vagy az Atyának, vagy a Fiúnak, vagy a Szentiéleknek tulajdonítjuk” (De Trin IV, 21). 8 Vö. STh 1, 45, 6. TEOLÓGIA 2006/1-2 47
