Teológia - Hittudományi Folyóirat 40. (2006)
2006 / 3-4. szám - Martos Levente Balázs: "Vele ettünk és ittunk..." (ApCsel 10,41). Emlékezés és önazonosság az Apostolok Cselekedeteiben
MARTOS LEVENTE BALÁZS I „ Vele ettünk és ittunk... ” (ApCsel 10,41). szer és mindenkorra történt, örökké érvényesen mutatja meg az örök Isten életét3. Jézus életére emlékezni azonban csak az Egyház tanúságtételén, és ezen belül a Szentírás megértésén keresztül tudunk. Amikor pedig a Szentírás magyarázata feltálja egy szöveg történetét, és azt beágyazza a kinyilatkoztatás megvalósulásának történeti folyamatába, vajon nem éppen ennek az emlékezésnek az útját egyengeti és folytatja? Hangsúlyozni szeretnénk a szóval és tettel való hirdetés, illetve szavakban és tettekben való megemlékezés mozzanatát. Fontosnak tűnik a Szentírás helyes értelmezése szempontjából is, hogy ne válasszuk el az egyháztól, amely őrzi, értelmezi és továbbadja. A Jézusra vonatkozó örömhír kezdeténél is megfigyelhető az átélt események fogalmi struktúrába való beépítése, ugyanakkor egyes tartalmakat kezdettől fogva egy-egy elbeszélés közvetít. A Szentírás szavakban rögzíti a tapasztalatot, az átélt eseményt és a rá vonatkozó reflexiót. Az Újszövetségben például a páll korpusz elsősorban Szent Pál tanítását tartalmazza, igaz, a lehető legszorosabb összefüggésben az egyház életével, mintegy az események reflexiójaként. Az evangéhumokban ugyanakkor csak mélyebb elemzés mutatja meg a keletkezésükben és megformálásukban szerepet játszó egyházi helyzetet, hiszen ezek elsősorban a Jézusról szóló tanítást tartalmazzák. Kivételes egységben ismegük meg az ősegyház életét és tanítását az Apostolok Cselekedeteiben. Szent Lukács, akinek ezt az iratot régtől fogva tulajdonítják, evangéliumának előszavában (Lk 1,1—4) tudatos történetíróként mutatkozik be, aki a személyes emlékezés közvetlenségét a gondos kutatás szorgalmával és rendbe szedett előadásával pótolja. A Cselekedetek előszava már nem jelöl meg új szándékot vagy módszert, írásának tárgyát Jézus tetteinek és tanításának időbeli határaira hivatkozva állapítja meg (Csel 1,1). Az emlékezés többsíkú: könyvének egyes részeiben Lukács maga is mint szemtanú írja le az eseményeket4, máskor - ha kettős művének előszavát komolyan vesszük - szemtanúktól hallott eseményekből fűzi egybe elbeszélését. A történetet megszakító beszédek egyik csoportja olyan eseményekről szól — alkalmanként értelmezve is azokat -, amelyek az elbeszéléssel egyidejűek, az elbeszélés részét képző eseményeket mondanak el (pl. Pál megtérése, Koméliusz és Péter látomása). A beszédek másik csoportjában Lukács szemtanúkat szólaltat meg, akik a Cselekedetek beszédeiben, főleg a missziós beszédekben maguk is emlékeznek és emlékeztetnek arra, ami Krisztussal és Krisztus által történt5; ez az emlékezés az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélt idejéhez képest előidejű eseményekre vonatkozik6. 3 Adorjáni Zoltán rendkívül találóan elemzi Isten emlékezetének ószövetségi fogalmát, és ezáltal az emlékezet ószövetségi szemléletét, például Mózes meghívását a csipkebokomál, illetve a színeváltozás történetét, valamint a zsoltárok imáit említve. Az ember azért élheti meg az emlékezete által az elmúlt dolgokat is jelenként, mert Isten képére teremtetett, aki emlékezik. Antropomorf istenkép helyett „theomofemberképet” sürget, s a Biblia emlékeztető Istenének képét az Újszövetségben is finom vonásokkal festi meg. Vö. Isten emlékezése ésfelejtése a zsoltárok alapján, Pannonhalmi Szemle 13 (2005) 22—33. 4 A híres „mi-részek”: 16,10-17; 20,5-15; 21,1-18; 27,1-28,16. A Jézus feltámadására való utalás a Cselekedetek missziós beszédeinek állandó része, hangsúlyozza P. Tremolan- da, „Tradizione e kerygma nei discorsi apostoliéi dei libro degli Atti”, Ricerche Storico Bibliche 2004,1-2 317, és felsorolja: 2,24; 3,15; 10,40; 13,30; 17,31. Még az athéni beszédben is szó esik róla, amely különben Jézus földi működését és kereszthalálát sem említi. Az Apostolok Cselekedetei történeti hitelességének és hagyomány-, illetve szerkesztéstörténetének kérdését érintjük, amikor megjegyezzük, hogy nemcsak az elbeszélésekkel, de különösen a szemtanúk beszédeivel kapcsolatban természetesen az emlékezésnek egy áttételes valóságával állunk szemben. Ahogy egy ember arcán előbb-utóbb látható lesz megküzdött és megszenvedett múltja, úgy maradnak meg a szövegtesten is az érzékeny olvasó által kitapintható hegek, amelyek a szöveg esetleg bonyolult szerkesztéstörténetére fényt vethetnek. M. Dibelius véleménye szerint a Koméliusz-elbeszélés két eredeti tömbje, egy a Koméhusz megtéréséről szóló le152 TEOLÓGIA 2006/3-4
